„Megteszek mindent, amit csak tudok, a tőlem telhetőt nyújtom, és így akarok tenni egészen az utolsó pillanatig. Ha a végén kiderül, hogy igazam volt, akármit is hozzanak fel ellenem, nem számít. Ha az derül ki, hogy tévedtem, tíz angyal is megesküdhet rá, milyen jó voltam, az sem változtat a lényegen.” (Abraham Lincoln)

„Nem én voltam!” „Ő kezdte!” „Nem tehetek róla.” Ezeket a mondatokat már gyerekfejjel hamar elsajátítjuk, amikor feszegetjük a határokat. Tudjuk nem szabad, de csak azért is bepróbálkozunk. Aztán amikor összetörik, leomlik, eltűnik, kipukkad, elszakad, kiesik, akkor nézünk ártatlanul; „én hozzá sem értem.”

A kislányunk most 20 hónapos és egyszerűbb szavakat, valamint bizonyos szavak elejét már ki tudja ejteni. Így van ez a nevével is. Az Eliza még bonyolult a számára, ezért lerövidíti egy neki megfelelő verzióra és csak annyit mond; „Elz”. A minap álltunk a szobában elburjánzott nagy rumli közepén és feltettünk neki pár kérdést, amire lelkesen és vidáman dobálózott a válaszokkal. Ki pakolta szét az építő kockákat? – kérdeztem, mire ő; - Elz. Ki vette le anyu karkötőjét a polcról? – jött a következő kérdés, amire a szokásos válasz érkezett; - Elz. Ki tette le a szőnyegre a koszos cipőjét? – így az újabb kérdés, amelyre rögtön felelt; - Elz. Itt már sejtettem, hogy kérdezhetek bármit, a válasz nem lesz kétséges, tehát tovább érdeklődtem: - Ki felelős az államadósságért? – Elz. – jött a felelet, ahogy ezt vártuk. Széles mosoly és egy nagy ölelés kíséretében figyelmeztettem őt, hogy ezt azért ne verje nagydobra.

A gyermeki ártatlanság, amely mindenért hajlandó felelősséget vállalni, juttatta eszembe, hogy milyen gyorsan elfelejtjük ezt a hozzáállásunkat. Korán megtanuljuk a tett és a következmény törvényét, hogy a rossz cselekedetünket büntetéssel honorálják. Ám azzal is tisztába kerülünk, hogy elkerülhetjük a bűnhődést néhány egyszerű mondattal. Legalábbis a legtöbbször.

Viszont ezzel rengeteg konfliktusnak adunk táptalajt. A problémák ugyanis nem oldódnak meg. Illetékes híján nincs megoldás. Van helyette vita, bizonygatás, másokra mutogatás, kellemetlen szájíz, és frusztráló lelkiismeret. Azonban egy varázslatos mondattal, tapasztalataim szerint, kifoghatjuk a szelet a bonyodalom vitorlájából; én vagyok a felelős.

Ezzel a rövid, egyszerű, mágikus mondattal tengernyi kényelmetlenségtől kíméljük meg magunkat, és másokat is. Félünk felelősséget vállalni, mert aggódunk a következmények, a retorzió miatt. Ám lássunk csodát, az esetek többségében nincs, vagy csak elenyésző szankcióra számíthatunk. Miért? Mert szokatlan, ha valaki kimondja ezt a mondatot. Meglepő és váratlan fordulat. Általában mentegetőzés van, mellébeszélés, hárítás. De ha őszinték vagyunk, időt spórolunk meg, mert nem azt kell bizonygatni, ki, mit csinált vagy épp nem csinált, hanem lehet a gond orvoslásával foglalkozni. A felelősség érzetet nem felerősítjük, hanem tompítjuk. Már nem is tűnik olyan nagy ügynek, ami történt, kezelhető bajjá töpörödik.

Azt természetesen egy percig sem szeretném sugallni, hogy minden tettünket komolyabb következmények nélkül megúszható. Vannak helyzetek, amelyeknek bizony súlyos ára van, és ez alól nem lehet kibújni. De tény, az emberek többsége a legapróbb bökkenő esetén is lepergeti magáról a felelősséget. Konkrét példaként élénken él bennem, amikor egy árnyékolástechnikával foglalkozó cég, a megbeszéltektől eltérően, elfelejtett a munkájáról utólag számlát küldeni. Amikor pedig reklamáltunk, a minősíthetetlen válasszal együtt kaptunk egy aznap keltezett számlát, ami mutatta, nem elküldeni felejtették el, hanem kiállítani, amíg mi nem hiányoltuk. Ez nem feltétlen baj, bárki lehet figyelmetlen, csak akkor ne neki álljon feljebb, hanem csendben kérjen elnézést, és ismerje be a mulasztást. Apróság? Valóban az. Ám ezek az apróságok formálják társas viszonyainkat.

Figyeljünk oda, hogy amit vállaltunk, vagy amivel megbíztak azt teljesítsük. Legyünk elszámoltathatók, és ha úgy érezzük, nem tudjuk tartani a határidőt, akkor jelezzük. Ne lapítsunk, mert azzal azt üzenjük, okunk van sunyítani. Menjünk a bonyodalom elébe, és előzzük meg a kialakulását.

Végezetül kiemelném, hogy mártírokká ne váljunk. Ne legyünk bűnbakok csak azért, mert ismerjük a bűvös frázist; én vagyok a hibás. Nem kell felvállalni olyasmit, ami nem a mi reszortunk. Bőven elég a saját dolgainkért kezességet vállalni. De azokért maradéktalanul tegyük is meg.
Meg fogjuk látni, a felelősség vállalása felnőttségünk, érettségünk legfőbb megnyilvánulása. Megadjuk vele a tiszteletet magunknak, a feladatainknak, tetteinknek és másoknak is. Ez a tisztelet pedig lehetővé teszi, a súrlódások megfelelő kezelését. Így nehezebb időkben is képesek vagyunk pozitívan építeni a kapcsolatainkat. Felelősséggel.