„A gyermeknek nem feltétlenül válik hasznára, ha okosnak titulálják az óvodában és az iskolában. Sőt a magasztalás akár a teljesítmény csökkenését is előidézheti. A dicséretet hallva ugyanis a gyermek sokszor felhagy az adott tevékenységgel - ugyan minek rajzoljon tovább, ha már így is gyönyörűen rajzol?” (Stephen Grosz)
Amikor gyermekünket megdicsérjük eszünkbe sem jut, hogy talán többet ártunk vele, mint használunk. A szülői boldogság legbüszkébb pillanatai azok, amikor csemeténk elismerést kap. Akár mi magunk dicsérjük, akár mások teszik ezt, anya és apa lelke az egekig szárnyal. Ezeket a mámoros momentumokat fogjuk kicsit megingatni. Mert bizony nem mindegy mit dicsérünk.

Többször is érintettük már a dicséret fontosságát. Szembe állítottuk már a kritikát és a dicséretet, valamint volt szó róla, hogy milyen formákban méltathatunk. Most kicsit járjuk körbe az elismerés negatív hatásait is. Ugyanis a vállon veregetés lényeges a motivációnk és előrejutásunk szemszögéből. Ám, ha nem a megfelelő módon kapjuk meg, akkor csökken az esélyünk rá, hogy egyáltalán kialakulnak bennünk azok a belső ingerek, amelyek a dicséretet követően további ösztönzést nyújtanak. Témánk alapját egy érdekes felmérés szolgáltatja.

A kutatás. Caros S. Dweck és munkatársai elvégeztek egy kísérletet több száz kiskamasz bevonásával. A tanulóknak egy 10 feladatból álló nonverbális készségeket mérő, alapvetően nehéz szintű IQ tesztet kellett megoldaniuk. Miután végeztek minden diákot megdicsértek, de két különböző formában. Egy részüket elismerték a kiemelkedő képességeikért; "sikerült megoldanod 8 példát, ez nagyszerű, te bizonyára nagyon okos vagy". A másik részüknek az erőfeszítéseit díjazták; "sikerült megoldanod 8 példát, ez nagyszerű, te bizonyára nagyon keményen dolgoztál". A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a két eltérő dicséret okoz-e változást a gyerekek viselkedésében, és ha igen, milyen irányba befolyásolja őket?

Első tapasztalatok. A következő körben már jóval nehezebb feladatokat kaptak a lurkók. A különös az volt, hogy azok, akiknek a képességeit emelték ki, nagyobb mértékben gyengült a teljesítményük, ellentétben azokkal, akiknek az erőfeszítését dicsérték meg. Mindkét csoportnak beletört a bicskája ebbe a kihívásba, de másként reagáltak rá. Az okosnak tituláltak, ha nem boldogultak vele, kedvtelenekké váltak és elvesztették a motivációjukat. Úgy érezték, amennyiben ők tehetségesnek születtek, és mégsem tudnak boldogulni a feladványokkal, akkor ez az ő személyes kudarcuk. A fáradozásaikért elismertek azonban nem vették ennyire a szívükre a történéseket. Szerintük legközelebb keményebben próbálkoznak majd, és igyekeznek tanulni az elkövetett hibáikból. Ezek a gyerekek az eredményektől függetlenül élvezték a tesztek kitöltését, míg a kudarcot megélők nem. Érdekesség, hogy ha egy harmadik körben, újra könnyebb nehézségi fokozatú teszteket kaptak, az inspirációt vesztett diákok teljesítménye gyakran nem érte el az önmaguk kezdeti színvonalát sem, tehát azt az értéket, amelyért anno a dicséretet bezsebelték. A buzgalmukért elismert társaik, akik nem vesztették el a bizalmukat rátermettségükben, ismét nagy lelkesedéssel álltak a feladatokhoz, és az egyszerűbb példákkal megismételték a kezdeti sikereiket. Már egy dicsérettel nagy különbséget okoztak a gyermekek mentalitásában és produktivitásában. És a java még hátra volt.

Tanulni vagy lapulni? Megadták a lehetőséget a számukra, hogy belenézhessenek a társaik tesztlapjaiba. A született tehetségek leginkább a náluk rosszabbul teljesítőkébe akartak beletekinteni, míg a keményen dolgozó csoportba tartozók, a náluk jobb tesztet kitöltőkébe. Az előbbiek nem akartak szembesülni a hiányosságaikkal, nem akarták igazolását látni a bukásuknak, mert ez nem fért volna bele a kialakított önképükbe. Utóbbiak viszont tanulni, javulni szerettek volna, mert az ő fejükben a tisztességesen elvégzett munka és felkészülés adta meg a további sikerek alapját.

Riasztó felismerés. Végül megkérték a gyerekeket, hogy véleményezzék a feladatlapot valamint saját teljesítésüket is, azzal az indokkal, hogy a szervezők más iskolákba is elviszik ezt a felmérést, ezért ajánlják az ottani nebulóknak. Az eredmény lesújtó volt. A képességeikért dicsért tizenévesek 40%-a lódított az elért eredményét illetően. Mivel számukra a nem tudás egyenlő a szégyenletes kudarccal, ezért inkább magasabbnak jelölték az általuk teljesítettet, mint az valójában volt. A szörnyű felismerés ebben, hogy teljesen átlagos gyerekek ilyen egyszerű módszerrel rávehetők voltak, hogy hazudjanak. Nem ez volt a vizsgálat célja, ez csak egy kínos mellékterméke lett.

Konklúzió. Gondoljunk bele, mit történik, ha huzamosabb ideig rendszeresen a tehetségéért dicsérjük a csemetéket; „ügyes vagy, szép vagy, okos vagy”. Kialakul bennük egy elvárás, részben az iránt, hogy ha nekik eredendően megvannak az adottságaik, akkor minden erőfeszítés nélkül is sikerülnie kell a dolgaiknak. Az erőfeszítés nem a tehetséges embereknek való, hanem a másodrangú tehetségteleneknek. Ezért nem is dolgoznak meg keményen semmiért. És amikor nem érik el, amit szeretnének, vagy azok megelőzik és legyőzik őket, akik hajlandók keményen küzdeni, akkor csalódni fognak a sokat emlegetett tálentumukban. Megkérdőjelezik a saját született tehetségüket. Ugyanakkor egy másik elvárás is kialakul bennük. Megszokták, hogy dicsérik őket, ezért felnőve, kikerülve a nagybetűs életbe, továbbra is állandó visszajelzésekre várnak. „Jó voltál, nagyszerűen csináltad.” Ezek elmaradása esetén morózusakká válnak. Felnőttként talán túlzás minden apró-cseprő megmozdulásunk után elismerést várnunk. Munkáltatóként sem nagyon lehet fogást találni egy elkényeztetett és valódi ösztönzésre nem reagáló munkavállalón.

Van orvosság. Ahogy a hibát is a dicséret okozza, úgy a megoldást is ő hordozza. Másként kell elismernünk. A fenti kutatás tanulságait figyelembe véve mást kell elismernünk. Nem a tehetséget, a képességet, amely különlegessé és egyedivé teszi a személyt, ezáltal azt sugallja, hogy születetten különb másoknál, hanem az erőfeszítést, a kezdeményezőkészséget, a nyitottságot, a fejlődést. Ezek nem fix képességek, hanem változó készségek, elsajátítható, fejleszthető tulajdonságok. Ráadásul nem kizárólag az elért eredmény méltányolható velük, így elkerülhető az a csapda is, hogy egyedül a teljesítmény számít. Elismerhetjük az adott személy iparkodását, igyekezetét. Ez azt mutatja, hogy nem nyerhetünk meg minden csatát, de túlnőhetünk magunkon. Egy növekedni akaró, folyton tanuló, okuló illető pedig egyre csak jobb és jobb lesz. Ez visz előre minket. Ez visz sikerre egy szervezetet, egy céget, egy ötletet. Tari Annamária szavaival; „Hiába minden "ügyes vagy", "okos vagy" típusú szülői vagy tanári dicséret, ha ez valójában a mesterségesen megnövelt önbecsüléshez vezet, ami mögött nem áll tényleges teljesítmény, tehát nem rendelkezik tényleges értékkel.” Járuljunk hozzá az értékteremtéshez, dicsérjünk helyesen és építően.

Elismerésem, ha vetted a fáradtságot és elolvastad a posztot. Amennyiben tetszett is, akkor like-old és oszd meg másokkal is.