„Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.” (Márai Sándor)
A napunk nagy részét általában az otthonunktól távol töltjük. Szorgos elfoglaltságainkkal, fontos munkáinkkal, szoros határidők betartásával. Számtalan alkalommal az agyunk még akkor is pörög, amikor már rég letettük a lantot. Pedig ajánlatos mindennek megadni a megfelelő helyet és időt. Sok kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat és a családunkat, ha megtanuljuk, egy-egy nehéz nap után, mit ne vigyünk haza magunkkal. És most nem a kézenfekvő gémkapcsokra vagy egyéb irodaszerekre gondolok.

Türelmetlenség. Van, amikor türelmünk fogyóban van, és felakadnak a szemeink. Már megint? Hányszor mondjam még el neki? Nem figyel. Nem vagyok neki fontos. Felcsattanunk apróságokon. Feszültek vagyunk. Aztán egymásnak feszültek leszünk. De vajon valóban a társunknak szól ez a türelmetlenség? Vagy csak mi vagyunk túlterheltek és rajta csattan az ostor? Napunk jó részében, a munkánkban türelemmel, megértéssel viseltetünk mások iránt, aztán hazaérve otthon kibukik belőlük minden addig felgyülemlett fölös negatív energia. Pedig semmit sem tett a párunk, csak, amit máskor sem szokott. Mi pedig úgy érezzük teljesen rendben van, ha idegenek helyett ismerősökön vezetjük le a feszkót. Rendben lévőnek érezzük, mert egy ismerőssel szemben többet megengedünk magunknak. Ellenkezőleg, ha valaki letette a voksát mellettünk és megosztja velünk az életét, többet érdemel, mint egy megcsömörlött idegbeteg társat. Épp azért, mert ő holnap is itt lesz velünk, és aztán is, és aztán is. Remélhetőleg legalábbis.

Egész napi stressz. Valójában az előző pont is ennek egy része lehetne, azonban még rengeteg módon felszakadhat belőlünk az egész nap alatt felgyülemlett és visszanyelt ideg, ingerültség, zaklatottság. A hangos verziók a kiabálás, csapkodás, mogorvaság, a csöndesebbek, a fáradtan, erőtlenül és lelketlenül magunkba zuhanás. Egyik sem alkalmas a stressz tényleges kezelésére, azonban cunamiként képes elpusztítani a meghitt esténket, és maga alá gyűrni a kapcsolatunkat. Minden formájában eltávolítja tőlünk a szeretteinket és gátolja a köztünk lévő bizalmi légkör építését. Ilyen állapotban nem tudunk beszélgetni, így nem tudunk megértők vagy megértettek lenni, nem tudnak kielégülni és kiteljesedni az lelki szükségleteink. Ha nem bírjuk a napi terhelést feldolgozni, akkor válasszunk magunknak valamilyen sportot, és mielőtt hazamegyünk ott engedjük ki a gőzt, adjuk ki a mérgünket. Jobban jár a kapcsolatunk és mi is.

Időhiány. Most nincs rá időm. Majd holnap elmegyünk, majd holnap megcsinálom, stb. Ha túl gyakran felbukkannak ezek a mondatok a köztünk, akkor joggal érezheti a kedvesünk, hogy nem törődünk vele eléggé. A munkával töltött hosszú napok végén hazaérünk, és végre lenne egy kis időnk egymásra, de még mindig van fontosabb dolgunk, mint a családunk. Be kell látnunk, amikor arra adjuk a fejünket, hogy együtt éljünk valakivel, vagy ne adj isten még gyermeket is vállalunk, biztosan lesznek lemondásaink. Kicsit kevesebb pletyizés a barátnőkkel vagy egy-egy meccs megtekintésének az elmaradása. De ezek soha nem óriási önfeláldozások, és nem is állandók, csak benne vannak a családi élet paklijában. Palotai Boris szerint; „Az ember érzi, hogy fontos, ezt azzal is bizonyítja, hogy mások élete fontosabb neki a sajátjánál.” Például, nem vagyunk nagy tévénézők, de amikor megszületett a kislányunk, akkor úgy döntöttünk, hogy még annyit sem fog menni a tv feleslegesen, mert nem szerettük volna, ha előtte nő fel. Inkább foglalkozunk vele mi, nem pedig foglalkoztatjuk egy monitor által. Ez idő ráfordítást igényel, de hosszútávon biztosan meghálálja magát. Vegyük fel a napi beosztásunkba a privát időt is, és ugyanolyan elkötelezetten adjuk meg a jelentőséget neki, mint az oly mérvadó melónknak.

Házi feladat. Ne vigyük haza a munkát. Azzal, hogy nem mondunk nemet némi pluszmunkára, nemet mondunk a párunkra, a családunkra. Nicholas Sparks mondta; „Rá kellett döbbennem, hogy a munkahelyi sikerek utáni vágy és a természetemből adódó visszafogottság éket vert a családom és közém; tulajdonképpen mostanáig vendég voltam a saját házamban.” Adódhat úgy, hogy el kell végeznünk valamilyen sürgős feladatot, és kénytelenek vagyunk otthon is dolgozni, ám ne csináljunk ebből rendszert. Ahogy megtiszteljük a munkahelyünket és a munkaidőnket, úgy tartsuk becsben a magánéletünket is. Még ha aznap nem is fejeztük be a teendőinket, csak abbahagytuk. Tegyük le lelkileg és fizikai valójában is az ügyeinket. Hisz most legalább olyan fontos dolgunk van, mint napközben, ápolni a kapcsolatunkat.

Telefon. Mára az egyik legzavaróbb tényezővé vált minden ember számára. Sokszor látni, ahogy párok ülnek egy étteremben egymással szemben, és pötyögnek a telefonjukon. Talán az lenne a legszörnyűbb, ha így beszélgetnének egymással. És még ez is megeshet. Nem rég az egyik nagy telekommunikációs cég készített egy filmecskét, ahol étteremben ülő párokhoz néhány percenként odaküldték a pincért, aki minden alkalommal valami butácska szöveget mondott nekik. Olyan volt, mint amikor regisztrálunk egy hírportálra, amelyik az új és lényeges események szalagcímeit elküldi a telefonunkra. Ez is volt a teszt célja, kideríteni meddig bírják cérnával a párok, és mikor hajtják már el a búsba a pincért. Aki nem tett mást, mint, amit a legtöbbünk telefonja, ami csipog, csöng, búg, zörög, jelez, ha új üzenetünk érkezik. És, amelyet mi, a legtermészetesebb módon gyakorta előtérbe is helyezünk, bármilyen szituációban is vagyunk éppen. Talán nem vagyunk a világ számára olyan nélkülözhetetlenek, hogy ne tehetnénk le ezt a készüléket egy csöppnyi időre. Talán a párunk számára vagyunk olyan fontosak, és ő is a számunkra, hogy csak rá figyeljünk. Vagy a gyermekeinkre.

A párunknak, a csemetéinknek ugyanolyan szükségük van a szakértelmünkre, mint az üzletfeleinknek. Igaz, itt más képességek alapozzák meg a sikert, mert a menő és törődő apára, anyára illetve a megértő és gyengéd férjre, feleségre, társra van igény. Az igazán sikeres életvitel egyensúlyt képes teremteni a munkában és a privát szférában egyaránt. A harmonikus családi kör pedig olyan forrást jelent, melyhez mindig visszatérhetünk erőt gyűjteni, feltöltekezni, megpihenni valamint jó példával elöl járni a környezetünk és a társadalom számára. Winston Churchill-t idézve; „Kétség sem fér hozzá, hogy a család és az otthon az, amely által az emberi társadalom legnagyobb erényei születnek, erősödnek és táplálkoznak.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, és kevesebb munkahelyi ártalmat juttatsz be az otthonodba, akkor oszd meg másokkal ezt a posztot.