"Az emberi kapcsolatokban az a legcsodálatosabb, hogy nem statikusak és változtathatatlanok - mindig van rá módunk, hogy javítsunk rajtuk." (Gary Chapman)
Gyakorta érezzük úgy, hogy kapcsolataink állandóak és nem változtathatók a viszonyaink. Egyszerűen fogalmazva, akivel jóban vagyunk, azzal jóban is leszünk, akit meg nem csípünk, azt nem is fogjuk és kész. Ám nézhetjük onnan is, hogy nem érzünk különösebb késztetést foglalkozni velük, vagy erőfeszítést tenni az irányukba. Pedig, ahogy sok minden más, a kapcsolataink sem véglegesek. Néhány kérdés segít helyre tenni magunkban, valóban fontos-e számunkra az adott illető.

Szélsőséges példa, de amikor egy párkapcsolatban az egyik fél megcsalja a másikat, és ez napvilágot lát, egy csapásra megváltozik a kapcsolatban lévők viszonya. De említhetnénk bármilyen pusztító viselkedést, ami azonnal képes romba dönteni az addigi harmóniát. (Bár ezeknek a dolgoknak szoktak lenni nem éppen harmonikus előszelei.) Rombolni sokkal könnyebb. Egy életre szóló viszonyt lehet a földbe döngölni egy tettünkkel. Innen felállni, vagy egy évekig méltatlanul kezelt kapcsolatot felemelni, nehéz, nagy odaadást és rengeteg időt igénylő munka. Kezdjünk el törődni a környezetünkben élőkkel. Kezdjük el jobbá tenni a kapcsolatainkat. Kezdjük azzal, hogy felmérjük hányadán állunk, és feltesszük magunknak az alábbi kérdéseket.

Fontos-e a számunkra az adott kapcsolat? Ez az alapkérdés. Nem elég azt állítani, hogy fontos, tennünk is kell érte. Oly sokan például egymás mellett élnek párként, de egy jó ízű beszélgetéshez nincs témájuk, nemhogy még naponta törődjenek a másikkal. Édeskevés, hogy egyszer magunkba bolondítottunk valakit. Ha elmúlt a hév, marad a szeretet, és marad a viszonyunk folyamatos ápolása. Az ember igénye a szeretetre és figyelemre napi szintű szükséglet. Olyan, mint az evés. Hiába esszük degeszre magunkat újra éhesek leszünk. Hiába kérdezzük meg ma a kedvesünktől milyen napja volt, holnap újra fel kell tennünk a kérdést. Különben elsorvad a köztünk lévő kapcsolat. Ha értékkel bírunk egy kötelék iránt akkor ezt kifejezésre is kell juttatnunk a tetteinkben. Minden nap, újra és újra.

Elnyomják-e a sürgős dolgok a fontosakat? Például mennyi idő jut a gyermekeinkre? Jut rájuk egyáltalán időnk? Sokan azért nem foglalkozunk a szeretteinkkel eleget, mert mindig jön valami új, amit most, gyorsan még el kell intézni. A szeretteink meg úgyis itt voltak tegnap és itt lesznek holnap is. Ez nem olyan biztos. Elveszíthetünk egy párkapcsolatot, ha nem áldozunk időt a kedvesünkre. Csalódhat bennünk a gyermekünk, ha nálunk mindig süket fülekre talál a szeretetigénye. Nem lehet mindig az ígérni, hogy majd holnap, aztán ez a holnap soha nem jön el. Az értékes kapcsolatainkra igenis időt kell szánnunk. A naptárunkba ugyanolyan helye van a családnak, mint egy nagy haszonnal kecsegtető melónak. Olyan helye, amelyet be kell írni az beosztásunkba és tiszteletben kell tartanunk, nem szervezhetünk rá egyéb programokat.

Tudunk bocsánatot kérni? Eltekintve a kivételektől, nem szándékosan bántjuk a körülöttünk élőket. De bármilyen gondosak is vagyunk, elkerülhetetlenül sérülnek a kapcsolataink. Egy-egy durvábban odavetett félmondat a nap folyamán, egy kis karcolás, egy megdorgálás egy újabb horzsolás és így tovább. Az is baj, ha a napi rohanásban rendszeresen sértőn és figyelmetlenül viselkedünk, az pedig végképp, ha soha nem vesszük észre magunkat, és nem rendezzük a súrlódásokat. Ha vétettünk, tanuljunk meg bocsánatot kérni vezetőként a beosztottunktól, szolgáltatóként a megrendelőtől, szülőként pedig a gyermekünktől. Nem csökken a tekintélyünk, ha kiderül mi is emberből vagyunk és hibázunk. Ellenkezőleg. Egy tiszteletteljes és őszinte elnézés kérés, szilárdíthatja a kontaktust. Lynn Johnston szerint; „Egy bocsánatkérés az élet pillanatragasztója. Szinte bármit képes helyrehozni.” Arra azonban ügyeljünk, hogy ez ne legyen gyakori. Mármint ne bántsunk meg rendszeresen, mert a sok bocsánatkérés komolytalanná teszi a szándékainkat.

Mit tettünk legutóbb a másikért önzetlenül? Amikor nem azt nézzük, hogy a másik mikor, mit tett értünk, csak teszünk érte valamit, ezzel felértékeljük az adott ismeretséget. Önmagában azért a jó érzésért adni nagyszerű, hogy örömet okozunk vele az illetőnek. Azt üzeni, tartjuk annyira a másikat, hogy teszünk neki egy szívességet, amelyet lehet, hogy nem is képes viszonozni. A részünkről ezzel erősítjük a kapcsolatot, nagy lépést tettünk a kötödés stabilizálásáért. Ha cselekedetünk a másik fél is respektálja, akkor kölcsönösen szorosabbá fűztük a viszonyunkat. Az se tántorítson el, ha nem így van. A hála kultúráját nem hozzuk magunkkal születésünktől, ezt el kell sajátítani, és sokan nem alakították ki, vagy nem volt módjuk eltanulni ezt a képességet.

Természetesen helyén kell tudni kezelni a viszonyainkat, és nem hagyni, hogy visszaéljenek velünk. Ha egyoldalúan mindig csak mi adunk bele egy kapcsolatba, fel kell mérnünk, talán a másiknak nem értékes ez a kontaktus. Nem mehetünk rá érzelmileg, lelkileg, testileg egy olyan kapcsolatra, amely csak az egyik szereplő számára fontos. Ilyenkor tovább kell lépni. Egy szó, mint száz, a kapcsolatok minőségi szinten tartása és fejlesztése idő és energiaigényes. De semmi sincs, ami megtérülőbb, mint beinvesztálni az emberekbe. Egy harmonikus házasság vagy párkapcsolat lelki egyensúlyt képes biztosítani, ezáltal más területi kihívások is könnyebben győzhetők le. A jól karban tartott baráti kapcsolatokban számíthatnak egymásra az emberek nehéz pillanatokban is. De említhetjük azt is, hogy az a gyermek, aki törődő szeretetben cseperedik fel, tanulékonyabb, talpraesettebb, és beilleszkedő képesebb. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gyakorlatot adhatja majd tovább a saját gyermekeinek. Fogadjuk meg Helen Fisher javaslatát; „Ne feltételezzük, hogy egy kapcsolat örökké tart, napról napra építsük fel.” Értékeljük a tettek szintjén még ma azt, aki igazán fontos nekünk.

Ha te is értékeled a kapcsolataid, és tetszett ez a poszt, akkor add tovább másoknak is.