„Nincsenek eleve boldog vagy eleve boldogtalan párok. Ha megfelelően viselkedünk, egyre boldogabbak leszünk. A boldog pároknál is megvannak a nehézségek, de nem hagyják, hogy ezek kerekedjenek felül.” (Steve Biddulph)
Boldog párkapcsolatunk annyi ideig tart, ameddig akarjuk. Nem az egyikünk, nem a másikunk, hanem mindketten. Mert a megnevezésében benne van, hogy ez nem egyke dolog, hanem a kettőnk ügye. Az alábbiakban a párkapcsolatokat három csoportba fogjuk osztani. Mindhárom jellemzői jól megmutatják hol tart a viszonyunk, mit gondolunk róla, hogyan állunk hozzá és mit teszünk érte. Ezek pedig meghatározzák meddig életképes a kapcsolatunk. Nézzük az esélyeiket!

Csak vagyunk. Ebben a csoportban a legkevesebb az öröm. Egy valamikori fellángolás során összekötötte életét két ember, akik ezt követően egyre távolodni kezdtek egymástól. A korai örömök éltették a kapcsolatot, de a mai napig ebből kéne, hogy táplálkozzon, mert többet nem tettek bele a gazdáik. Együtt vannak, de túl sok közös nincs bennük, inkább egymás mellett, mint egymással élnek. Nincsenek élvezetes közös időtöltések, nincs azonos érdeklődési kör. Szívesebben járnak külön utakon. Esténként csak bezuhannak az ágyba anélkül, hogy érdeklődnek a másik hogyléte felől. Gondolatban másról fantáziálnak, akivel talán sokkal jobb lenne. Kevin Leman közérthetően megfogalmazta ezt a helyzetet; „Sok házaspár éli manapság a páros szinglik életét. Csakhogy az nem párkapcsolat. Legfeljebb lakótársi kötelék.” Nem kívánnak tenni semmit a társukért, azok közé tartoznak, akik szerint egy párkapcsolatnak eredendően nagyszerűnek kellene lennie. Ez mutatja meg két ember menyire illik és tartozik össze. Minden további cselekvés csak mímelése a szeretetnek, ami vagy van, vagy nincs, és kész.

Meg vagyunk. Ez a rutin, a megszokás csoportja. Együtt vagyunk, mert így szoktuk meg. Megbízható páros, mert együttműködnek és mindent kiszámíthatóan, precízen, előre megtervezetten csinálnak. Nem lógnak ki a sorból, időben fizetik a számláikat, a gyerek ebéd pénzét és az éves nyaralásuk előlegét is. Valamikor ezt a kapcsolatot is a lángoló szerelem formálta. De az eredményorientált mindennapok, a siker hajszolása, a külcsín, amit a külvilágnak kell mutatni, maga alá gyűrte őket. Albert Camus egy gondolata jól megragadja ezt; „Az emberek megházasodnak, egy kicsit még szeretnek, dolgoznak. Addig dolgoznak, amíg elfelejtenek szeretni.” Ezeknek a pároknak a legjobban egy dolog hiányzik az életükből, a szenvedély, ami megvolt a megismerkedésünkkor. De semmi baj vallják ők, hisz ez is tervszerű, mert az érzelmi hevület elcsitul egyszer. Náluk már elcsitult. „Azért szeretjük egymást, ugye drágám?” -hangoztatják gyakran. Önmagukat akarják áltatni ezzel a fals megerősítéssel. Időzített bombán ülnek, mert csak idő kérdése mikor bukkan fel valamelyikük körül újra az epekedés egy harmadik személy iránt és omlik össze instabil szeretetet imitáló látszat birodalmuk. Ők is úgy vélik, a szeretet eleve adott, amely a kapcsolatuk elején feltöltődött, és abból kell örökké táplálkoznia.

Jól vagyunk. Akik mély érzelmi viszonyt ápolnak egymással, a cselekvők, akik tesznek a másikért és a közös életükért. Időt szánnak a partnerük megértésére, szeretgetésére. Tudatos energiákat és erőfeszítéseket tesznek. Nem jelentenek kivételt ők sem. Náluk is előfordulnak érzelmi hullámhegyek és völgyek, de ezeken átjutnak, és kapcsolatuk szorosabbá, az érzelmi kötődés erősebbé válik általuk. Elkötelezettségük nem üres szavakon alapul, hanem tettekben megnyilvánul, nem adnak alapot sem arra, hogy kétes helyzetbe kerüljenek. Összehangoltan élik a hétköznapjaikat és ügyelnek arra, hogy a család minden tagja megkapja a megérdemelt figyelmet. Például töltenek időt a gyermekeikkel de kiszakítják a maguk privát idejét is, amikor csak kettesben mennek el valahova és kikapcsolódnak. Száműzik a tv-t a hálószobából, és inkább a másikkal beszélgetnek még egy kicsit egy nehéz nap végén elalvás előtt. Folyamatosan emlékeztetik magukat és a társukat is mind szóban, mind apró meglepetések formájában, hogy mennyire fontos és értékes számukra ez a kapcsolat. Ez valóban egy hosszútávú, akár életre szóló, párkapcsolat.

Legtöbbünk azt hiszi, addig kell pedálozni, amíg megszerzünk valakit, akkor aztán letudtuk a dolgot örökre. Meghódítottunk valakit és megvagyunk, nem kell tovább foglalkozni vele. De a szeretetteljes viszony olyan, mint egy akkumulátor, rendszeres feltöltést igényel. Vagy akár egy autó. Azt sem elég csupán megvenni, fenn kell tartani, áldozni kell rá, karban kell tartani. Az emberi lélek ezeknél kismilliószor érzékenyebb és komplexebb műszer, természetes, hogy kifinomult gondoskodást igényel. Azok, akik nem osztják ezt a nézetet és gyakorlatot, egyszerre ott találják magukat, hogy kifullad a románcuk és újabb kapcsolatot keresnek. Ám mivel az elvárásaik változatlanok, előbb-utóbb az a partneri viszony is megadja magát, és jöhet egy újabb, majd egy újabb, és így tovább és így tovább. Mindaddig ismétlődik ez a folyamat, míg fel nem ismerik, hogy egy kölcsönösen szeretetteljes párkapcsolatba nem elég a múlt szép emléke. Szüntelenül aktívan ápolnunk kell, frissíteni a másikról alkotott képünket és megadni egymásnak, amire igényünk van. Szeretet, gondoskodás, törődés, figyelem, beszélgetések, testi érintések, becézgetések, mind a tartós és örömteli közös életünk szolgálatába állnak. Már, ha szolgálatunkba állítjuk őket. Tegyük meg, igazán megéri. Emlékezzünk Zilahy Lajos szavaira; „Csak úgy szép az élet, ha két ember összetalálkozik, és erősen megfogja egymás kezét, és megbecsülik és szeretni tudják egymást, és együtt építgetik az életüket.”

Ha hiszel a párkapcsolatok ápolásának folyamatos erejében, és tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követői közé, és ne maradj le a hasonló cikkekről.