„A szerelem tragédiája nem a halál vagy az elválás. A szerelem tragédiája a közömbösség.” (William Somerset Maugham)
Olyan körülményes megtalálni életünk párját. Aztán egyszer csak találkozunk egy istennel vagy istennővel, és megváltozik az egész világ. Egymásnak teremtettünk, és ez a csoda bejárja az egész lelkünket. Nincs nálunk boldogabb ember a világon. Egy ideig. Mert aztán a kezdeti erdőtüzet felváltja egy apró parazsacska, amely olyan, mint egy nedvesebb gyufa, néha alig tudjuk meggyújtani. Valami elmúlik és ezt mi ezt úgy éljük meg, hogy amortizáljuk a szerelmünket. Miért vágunk bele új kapcsolatba a régi tüzesítése helyett?

Unjuk a banánt. Annak idején banánt csak pult alól kapott az ember, már, ha épp volt és az eladóval is jó viszonyt ápolt. Aztán mindennapossá vált a banán és már senkit sem érdekelt. Mindennel ugyanígy vagyunk, legyen az bármilyen eget rengetően nagy élmény, beleununk. A kapcsolatunkba is. A megszokás, az egyhangú rendszer, az ismétlődő szürke hétköznapok, bárminek hívhatjuk, csak épp felemelőnek nem. Minden egykedvűvé válik, ha mi nem teszünk ellene. Ha nem hagyjuk leülni, ha találunk programokat, közös elfoglaltságokat és frissen tartjuk a párkapcsolatunkat, akkor nem válik lapossá.

Kalandot keresünk. Amennyiben nem tesszük változatossá a napjainkat, akkor marad egy hirtelen jött izgalom meglovagolása. Akár szó szerinti értelemben is. Kell valami izgalmas, valami kellemes, új élmény, ami kizökkent a helyzetünkből. Vagy valaki, aki felkelti az érdeklődésünket, felpezsdíti a vérünket. Újra teli leszünk energiával, és örömet lelünk az életünkben. Csak az a kérdés, meddig tehetjük ezt büntetlenül. Alapból semeddig mert ez a társunkkal szemben nem túl korrekt eljárás. És a kalandok egyébként sem tartanak sokáig. Pillanatnyi élvezet, az elszabaduló hazugságok hálójában. Ahogy Patik László megfogalmazta; „A házasság alatti szerelmi kaland lezárása a legnehezebb, mert a veszteséget titokban kell feldolgozni.”

Tetszeni akarunk. Az ember eleped a dicsértért. Egy újdonsült kapcsolatban pedig mindenki kitesz magáért. És kiteszi amije van. Tetszeni akarunk, jól akarunk kinézni, hogy a másiknak a lélegzete is elálljon. És szeretjük, ha ennek a partnerünk hangot is ad. Így az elején még minden nagyon dögös, szexi, elegáns, stb., ám idővel slamposabbra vesszük a figurát. Ne hanyagoljuk el magunkat és keressünk alkalmakat, színház, buli, amikor felvehetjük a legjobb ruhánkat és kirittyenthetjük magunkat. És ne felejtsünk el dicsérni sem. Ami tetszik, arról beszélünk. Tegyük ezt meg a párunkért is, és a kapcsolatunkért is.

Az újdonság varázsa. Érdekes ez a másság téma. Viszolygunk a szokványostól, az eltérőtől, mégis szerelembe eséskor ennek épp az ellenkezője lesz igaz. Belebonyolódunk valakibe, mert olyan más, mint mi vagy, mint a jelen életünk, párunk. Kellemes várakozással tölt el minket a közelsége, a különlegessége. Felépítünk a álságos világot, mert a másikról alkotott kép nagy részét mi magunk kreáljuk csupán. Vonzó a másik, ám nem tudunk eleget róla, így a hiányzó infókat mi magunk tesszük mellé. Olyannak látjuk, amilyennek látni akarjuk, nem olyannak, amilyen valójában. És idővel lehámlik ez a képzelt máz, marad a csupasz valóság, ami már nem is olyan tetszetős. És már nem is olyan új.

Féltékennyé tegyük a társunkat. Nagy Endre szerint; „A féltékenység a szerelem bizonysága, de mit ér, ha gyűlöltté teszi azt a szerelmet, amely mellett tanúskodik?” Kétségbeesett kiáltás ez, amellyel szeretnénk visszaszerezni a párunk figyelmét, de gyakran épp az ellenkezőjét érjük el vele. Két szék között a földre esünk. Kedvünkre van az új helyzet, hogy valaki udvarol nekünk és figyel ránk, ám még sem tudunk elköteleződni. Mennénk is, közben mégis maradunk és őrlődünk. Míg nem a régivel vége lesz, és ő tovább lép, új életet kezd, az új pedig túl sokáig várt ránk és feladja. Mi pedig ott állunk egyedül. Hiába ébresztettünk fel a féltékenység érzését. Nem tudtunk kilépni egyik kapcsolatból sem, így a kapcsolatok haladtak meg minket.

Egy kedvenc megjegyzésem, hogy régen az emberek, ha elromlott valami megszerelték, ma meg mindent egyből kidobunk és veszünk belőle egy másikat. Ez a párkapcsolatra is igaz. Könnyebb átnyergelni, mint erőfeszítést tenni és megvizsgálni mi, miért történik. Pedig senki sem mondta, hogy a hosszútávú kapcsolatok nem igényelnek igyekezetet. Igen, szürkévé válhat a viszonyunk, valóban elsekélyesedhet a társunk iránti odafigyelésünk, és érezhetjük feleslegesnek magunkat. De kettőnkön múlik, hogy hagyjuk ide jutni románcunkat, vagy úgy döntünk, új életet lehelünk becses szerelmünkbe. Egyszerűbb megoldás másutt keresni a boldogságunkat. De ha ezt választjuk, akkor időnként meg kell lépnünk, hogy leváltsuk az épp ellaposodott párkapcsolatunkat egy felemelőbbre. Újra és újra. Aztán megint, majd megint. Tari Annamária szavaival; „Az élet mindig hoz megoldandó feladatokat és nehézségeket. Egy párkapcsolat léte és fennmaradása jócskán múlik azon is, hogy ezt a felek képesek-e együtt észlelni és megoldani, avagy inkább az történik, hogy az egyik félreáll, hogy a másik odaférjen, és csináljon valamit.”

Ha te is keresztülmentél már egy kapcsolat felületessé válásán, és hasznosnak találtad ez a posztot, akkor oszd meg másokkal is.