„Elfelejtettünk, mi mindannyian, beszélgetni. Beszélünk egymással, de "nem találunk szavakat..." Ritkán merészkedünk a lényegig.” (Balla Zsófia)
Nap mint nap beszélgetünk. Ezzel, azzal, erről, arról. Mondhatni sok beszédnek sok az alja. Mert ezek jórészt információ átadásra épülő kötelező társalgások, felületes csevegések, csámcsogó pletykálások. Vajon valóban beszélgetünk eleget? Meghallgatjuk embertársainkat? Érdeklődünk a kollégáink iránt? Időt szánunk a barátainkra? Figyelünk a párunkra? Néhány ötlet, hogy kiteljesedjünk a beszélgetéseinkben.

A beszéd alapvető kommunikációs eszközünk, mégis szűkszavúan használjuk. Pontosabban tartalmas formában eléggé szűk keretben élünk vele. A közösségi élethez, az érvényesüléshez, és a kiegyensúlyozott lelkünkhöz egyaránt fontos, hogy jól forgassuk a szavakat. Nem feltétlen a hatásos beszédre szeretnék kitérni, bár az is jól jön. Elemi, hogy tudjunk illendően megszólalni, folyékony értelmes mondatokat használni, választékosan megnyilvánulni. Valamint, hogy jó hallgatók, illetve meghallgatottak legyünk. Hol az egyik, hol a másik szerepkör a miénk, de a kettőnek harmóniában kell állnia egymással, különben az elégedetlenség érzete kerít a hatalmába minket.

A múltban. Az emberiség életében a tűz felfedezése nagy fordulópontot jelentett. Nem csak azért, mert az ember képessé vált új ételek felfedezésére, azok változatosabb formában történő elfogyasztására, vagy mert a tűz növelte a védelmi mechanizmust, a biztonságérzetet, hisz távol tartotta a vadállatokat, hanem mert összehozta a közösségeket. A tűz mellett beszélgettek esténként. Már nem vadásztak, gyűjtögettek, dolgoztak, hanem tapasztalatokat osztottak meg, így tanultak egymástól, tudást adtak át. Kapcsolataikat, érzelmeiket elmélyítették, sekélyes viszonyok helyett összekovácsolódtak, megismerték egymást és egységes közösséggé váltak. Manapság mi kihasználjuk a beszélgetésben rejlő erőt, lehetőséget?

Tágabb környezet. Balog Mihály szinkronrendező mondta; „Muszáj, hogy közösségben éljünk, különben megszűnünk embernek lenni.” Tudjuk kikkel élünk? Emberekkel dolgozunk, találkozunk és sokszor alig ismerjük őket. Vagy úgy sem. Mert nem akarjuk, vagy mert rohanunk, vagy mert nincs rá időnk. Pedig néhány jó szó, kedves érdeklődés a hétköznapi őrület közben is figyelmes gesztus a másik fél számára. Egy kis figyelemért szinte mindenki eleped. Ha erre rá tudunk tenni egy lapáttal és a kávé vagy ebédszünetünket rászánjuk valakire, akkor többszörösen jól járunk. Társaságban étkezünk, nem egyedül. Kapcsolatot építhetünk ki valakivel, és egy jó ismeretség bármikor előnyt jelenthet. Megolajozza az együttműködésünket. Hosszútávon akár egy barátság kezdete is lehet mindez. Ahogy a klasszikus Casablancában (vagy a kultikus Macskajaj-ban) is elhangzik; „this is the beginning of a beautiful friendship”. Én alapból nem vagyok nagy társalgó de a fiatalkori szintemet már jócskán túlhaladom. Akkoriban az utca túlfelére is átmentem, ha egy ismerőst láttam, ne kelljen köszönni neki. Szörnyű volt. Mindig résen kellett lenni, melyik oldalon sétáljon az ember. Tapasztalatból tudom, mindenképp jobb barátságosnak és beszélgetősebbnek lenni. Az arcokhoz nem előzetes megítélést, hanem tulajdonságokat, érzelmeket, sorsokat rendel. Ebben benne van a szimpátia és természetesen az ellenpontja, az ellenszenv kialakulása is. Ennyi kockázatot megér a dolog.

Szűkebb környezet. A családunk, a gyerekeink, a párunk. Ez a közeg adja számunkra a legfontosabb szeretettel telített hátteret. Ha családilag kiegyensúlyozottak vagyunk az pozitívan kihat életünk egyéb más területeire. Ezért érdemes az otthoni beszélgetéseknek nagy teret biztosítani. Most a mi életünkben is úgy alakult, hogy kevesebb idő jut a minőségi beszélgetésekre. Talán, ezzel a témával kicsit magamat is erősítem a hatékonyabb megoldásokban. Azért megosztok néhány ötletet, amelyet igyekszünk rendszeresen alkalmazni.

Utazás. Kedvenc időszakom volt, amikor reggelente el tudtam kísérni a párom a munkahelyére, és ezt követően mentem be a saját melómba. Más időbeosztásban dolgoztunk, és ez lehetővé tette a közös utazások kellemes élményét. Nagyszerű volt a reggeleket egymás társaságában indítani, nem csak gyorsan összekészülődni és egy puszi után már robogni is, hanem együtt utazni és beszélgetni. Sokat jelentett, hogy ezt a holtidőt rendszeresen kihasználhattuk különböző témák megvitatására. Mára ebből az maradt, hogy ha utazunk, akár tömeggel, akár kocsival, akkor igyekszünk társalgással eltölteni az időt. Persze szólhat a rádió is, meg zene is, de egy hosszabb út során igazi tartalommal tölthetjük meg a közösen eltöltendő időt.

Esténként. Ha marad időnk alvás előtt, beszélgetünk még egy kicsit. Akinek gyermeke van, az tudja, ez elég rizikós, mert a kicsin vagy kicsiken is múlik, hogy az este mennyire telik papírforma szerint. Ha borul a tervezet, elcsúszik az altatás, akkor búcsút mondhatunk a nyugodt estének is. Ezért nem a legoptimálisabb erre az időre ütemezni a nagy lélegzetvételű beszélgetéseket. De ha elcsendesül a ház és végre nyugalom van, akkor néhány ügyet még meg lehet diskurálni.

Kettesben. A zavartalan eszmecsere érdekében mi rendszeresen kalkulálunk vele, hogy lepasszoljuk a gyermeket és elmegyünk valahová kettesben. Sétálni, kikapcsolódni, szórakozni vagy épp beülünk egy helyre enni s közben csevegni, tervezni, ötletelni. Bármennyire is szeretjük a csöppséget, szükségünk van arra a privát időre is, amit egymás társaságában tölthetünk el. Kell, hogy eltérítő körülmények nélkül a másikra figyelhessünk. Ilyenkor megadhatjuk és megkaphatjuk a figyelmet. Azt az odafigyelést, amelyet férj és feleség meg kell adjon egymásnak, ha a kapcsolatukat a szeretet és törődés jegyében élik.

Csak ő. Mindegy, hogy otthonunk falai közt tesszük vagy másutt, de ha beszélgetünk valakivel, akkor beszélgessünk és ne csináljunk mást. Maximálisan koncentráljunk a beszélgető partnerünkre. Ne a tv-t nézzük, a telefonunkra tekingessünk vagy a kávézóban legeltessük a tekintetünket. Osztatlan figyelmünkkel megtiszteljük a másikat, fontosságot tulajdonítunk a személyének. Nem mellékesen gyorsabban is végzünk a megbeszélnivalóval, ha jelen vagyunk a társalgásban, mint ha folyton elveszítjük a fonalat.

Mindent összevetve kezeljük igazi értékként elsődleges kommunikációs csatornánkat, a beszédet. Szokták mondani, hogy a mosoly a legrövidebb út két ember között. A legerősebb kapcsolódási elem, pedig az igényes és megbecsülésre épülő társalgás. Ősi időkből eredően lételemünk, hagyjuk, hogy felgyorsult világunkban is az őt megillető kapcsolati kötőanyaggá válhasson. Kádár Annamária szavaival élve; „Ha a mesében a sárkányt kell legyőznie a hősnek, akkor a valóságban az egyik legfélelmetesebb ellenség, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, a figyelmetlenség és a sietség szörnye. Egyre kevesebb idő van leülni, és "csak úgy" kötetlenül beszélgetni, együtt vacsorázni, nevetgélni, mesélni.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor beszélgess egy kicsit többet a környezetedben élőkkel, és oszd meg másokkal is ezeket a gondolatokat.