Az együttélés nehézségei

Természetes folyamatokból fakadó párkapcsolati problémák

„Minden házasság boldog. Az utána való együttélés okozza a gondokat.” (Raymond Hull)
almos-bechtold-403084-unsplash.jpgÁhítozunk egy csodás párkapcsolatra. Álmodozunk az igaziról, akivel teljessé válik az életünk. Aztán egyszer csak berobban az életünkbe, fenekestül felforgat mindent, odáig vagyunk meg vissza, majd kicsivel később rájövünk, hogy ez korántsem olyan, mint a legszebb álmainkban. Szerelembe esni ösztönös élmény, összekötni az életünket tudatos döntés. Az utóbbit nem mindig hatja át a rózsaszín romantika. Miért ütközünk nehézségekbe az együttélés során?

Kettő az egyben. Párkapcsolatunk kezdetén, az érzelmek fellángolásakor, nem csak közel kerülünk egymáshoz, hanem túl közel is. Szinte bele bújunk egy közös gúnyába. Szimbiózisba kerülünk, mint Venom a gazdatesttel. Kapcsolatunk arculatát leginkább a „mi” határozza meg. Elvakultan csakis a jót látjuk a másikban. Varázslatosnak véljük szerelmünket és nem is értjük eddig, hogy hiányozhatott mellőlünk. Összemosódik a határ ember és ember között. Mindent együtt csinálunk, egyetértünk olyan dolgokban is, amiben más korszakunkban biztosan nem tennénk. A szerelem a legszorosabb értelmében magába szippant és nem ereszt. Elnyomunk magunkban rengeteg dolgot, ami a saját énünkhöz kapcsolódik és előtérbe helyezzük a mi, az együtt, a közösen fogalmát. Nem célunk lesz, hanem céljaink. Nem valahova elmegyek, hanem elmegyünk.

Távolodás. Az első pár hónap, maximum pár év után, jön a leválás időszaka. Csendesednek az érzelmeink és újra visszatalálunk a régi kerékvágásba. A „mi” mellett újra fontossá válik az „én”. Szeretnénk önállósodni. A fő probléma, hogy egyénileg érünk meg erre a szintre. Azaz az egyik már elérte ezt, a másikban még tombolnak az elemi erők, ösztönök, hormonok. Így félreértelmezhetővé válik a helyzet. Az egyik fél úgy éli meg, hogy a másik nem szereti, el akar távolodni tőle. A másik fél pedig úgy véli visszaakarja húzni a társa. Míg korábban sülve főve együtt voltak, most ez változik, és külön utakra is lépnek. A viták, a féltékenykedés ideje ez, főként akkor, ha nincs teljes bizalom a felek között. Ha nem beszélgetnek arról, kiben mi zajlik, akkor ez lehet az elválás ideje is. A távolság természetesen ki kell alakuljon, különben a felfokozott érzelemvilág elemésztene minket. Nem élhetünk valakinek a bűvkörében örökké, egészséges életmódunk része, hogy van munkánk, családunk, barátaink, hobbink, személyes szféránk is.

Elfogadás. Ha megküzdünk egymással és ennek ellenére együtt maradunk, akkor megtanuljuk elfogadni a különállóságunkat. Nem egyek vagyunk, csak együtt haladunk a közös utunkon, miközben egyengetjük a személyes prioritásainkat is. Kitekintünk a kapcsolatból, így hozva új élményeket, meglátásokat, azaz közösen feldolgozható témákat. Fontos az együtt töltött idő és programok, de teret adunk a párunknak arra, hogy tőlünk függetlenül is élje az életét. Egyensúlyba kerül a „mi” és az „én”, ami módot ad a kiteljesedésre. Képesek vagyunk támogatni a másikat a céljai elérésben. Elismerés, biztatás, bizalom jellemzi ezt a lépcsőfokot, amely már a szeretet csendesebb megnyilvánulásának a korszaka.

Összhangban. Mindkét fél megvalósíthatja magát, nem kell lemondani a baráti és családi kapcsolatairól, vagyis megmaradhatnak az egyéni vonásai, értékei. Ez a kialakult tisztelet és mély szeretet ideje. A két fél tisztában van egymással, összetartoznak, de ez egy egészséges függőség. Olyan, mint amikor az ember egy nehéz nap után hazaér, és eltölti az a jól eső, meleg érzés, hogy a legjobb helyen van. Mondhatjuk, hogy kényelmessé válik a viszonyunk, de ez csak rajtunk múlik, hogy ne szürküljön el. Valóban otthonosan mozgunk a kapcsolatban, és ez biztosít egy kiegyensúlyozottságot, de nem kell beletörődnünk a megszokottságba. Tudjuk, hogy számítunk a másiknak, hogy számíthatunk rá és ez biztosít egyfajta harmóniát.

Önálló entitás. A kezdeti fázisban egyesítjük erőinket, energiáinkat, erősségeinket, és olyan erősen éljük meg az érzelmeinket, mintha egy test és lélek lennénk. A komplikáció ebből adódik. Az ember mindig egy különálló személy, önálló identitás. Akkor is, amikor a természet ősi hívására szerelembe esik, egy olyan transzállapotba, amely teljesen ellentmond az életvitelének. Oly végtelenül kellemes, pezsdítő érzés, hogy nem is akaródzik szabadulni tőle egyhamar. Ezért, amikor tompul, nem fogadja meg Kiss Tibor szavait, miszerint: " Most múlik pontosan, Engedem hadd menjen ", hanem aggódni kezd. Nem szeretné elengedni az érzést, mesterségesen próbálja fenntartani az állapotot, és nem érti miért nem működik. Vagy a "már nem szeret" tézist kezdi el mondogatni a változásokra reagálva. A vadul ránk törő érzelmek apadása is teljesen normális. Nem a vadságot kell a kezdeti szintre emelni, hanem az adott helyzethez kell igazítani kapcsolatunk hőfokát.

Viszonyunk több szakaszon megy keresztül, ezt fogadjuk el. Ezek jobbak és rosszabbak vegyesen. Nem a románcunk végét kell látni egy-egy szinten, hanem tenni annak megőrzéséért, továbbfejlesztéséért. Minden fázis során lehetnek fáziskésések, amikor az egyik fél előbb, a másik később ér révbe. De ezt felismerve elejét vehetjük a játszmáknak és az ebből fakadó nézeteltéréseknek. Feldmár András mondta; „Az együttélés nagy problémája mindig az, hogy miként szeressük egymást hatalmi játszmák nélkül.” Ne essünk pánikba, és ne dobjuk el azonnal az egészet. A kapcsolatunk értékes. Ismerjük fel a kincseit, és beszélgessünk, mert a másik ismerete, folyamatos újra megismerése segít át minket a nehézségeken.

 

  

A cikkben nem kifejezetten ebben a formában említettem őket, de ha valakit jobban érdekel a négy periódus, amelyen a párkapcsolataink keresztülmennek, a szimbiózis, a differenciálódás, a gyakorlás, az újraközeledés, akkor mélyedjen bele nyugodtan a témába, hasznát veszi a kapcsolatában.

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is, és gyere vissza legközelebb hasonló témákért.

Fotó: Almos Bechtold, Unsplash