„Az érzések megosztása önkéntes lépés, elmozdulás az intimitás felé.” (Tari Annamária)
Vágyunk a másik közelségére, akarjuk, hogy valaki mellettünk legyen. Mégis ebben a túlzottan közvetlen világban idegenebbek vagyunk, mint a valaha. Utat találni a másikhoz, utat mutatni magunkhoz, önismereti és bizalmi kérdés. Legyőzni a sztereotípiákat, a berögzült ideákat és közel engedni valakit magunkhoz, embert próbáló vállalkozás.

Előítéletek. Kezdjük az elején, a társadalmi sztereotípiáknál. Mást szabad a nőnek és a férfinak. Velejéig férfiorientált világunk az elmúlt években kezdett finomodni. Teret nyertek a női vezetők, terítékre kerültek a nők elleni visszaélések, elindult a #metoo mozgalom, hogy csak pár példát említsek. De a szűk személyes világunkban ettől még továbbra sem történik forradalmi változás. Ilyen gyorsan nem. Az előítéletek globálisak, de lokálisan fejtik ki a legerősebb hatásukat. Hogyan látjuk a családon belül a férfi és női szerepeket? Ki viszi a háztartást? Ki neveli a gyereket? Sírhat egy férfi? Kereshet-e többet egy feleség a férjénél?

Otthoni poggyász. A társadalmi normák is hatnak azokra a viselkedési mintákra, amelyeket a családunkból hozunk. Hogyan mutattuk ki a szeretetünket? Kimutattuk egyáltalán? Dicsértek vagy kritizáltak? Öleltek, vagy csak üdvözöltek? Ezek példaként szolgáltak korai éveinkben és rányomták a bélyegüket a magatartásunkra. Makai Rita szerint; „Az ember mindent otthonról hoz, a viselkedést, az értékrendet, a koncepcióját önmagáról, a világról és a saját helyéről a világban.” Nagyon nehéz két olyan embernek kijönnie egymással, akik homlokegyenest más "képzés" kaptak otthon érintésből és a szeretet kimutatásából. Az egyiknél teljesen hétköznapi volt az ölelés, az érintés, az érzelmek megnyilvánulása, a másiknál pedig nem. Hogy igény van-e rá, az megbeszélés kérdése. És a tanulásé. Megtanulni meddig mehetünk el, mi komfortos és mi nem az a társunknak.

Tapasztalatok gyűjteménye. És minderre rárakódik a megélt élmények hatása. Ez szintén nehezítheti a meghittség kialakítását. Ki és mivel bántott meg? Pontosabban kik és mivel bántottak? Hányszor? Minél közelebb álltak hozzánk és minél többen voltak, annál mélyebb sebeket hagytak maguk után. Mi ugyan begyógyítottuk ezeket a sérüléseket, de a hegek örökre óvatosságra intenek. Elég rájuk nézni és jön a figyelmeztetés: „vigyázz, újra megtörténhet”. Ajánlatos lenne, ha nem törnének meg a múlt történései. Minden emberi kapcsolatunk lehet egy tiszta lap. Egy esély, hogy a tapasztalatokból okulva, de nem bezárkózva és nem előre ítélkezve viseltessünk a másik személlyel szemben.

A bizalom és elfogadás útja. Amikor beengedünk valakit a privát világunkba, kinyitunk egy ajtót a részére. Hogy mennyire tárjuk szélesre ez a gyanakvásunk vagy épp a megelőlegezett bizalmunk kérdése. Sokkal nehezebb jól megismerni az illetőt, igazán közel kerülni egymáshoz, ha csak a lábát engedjük betolni a nyíláson. Befogadjuk, és elfogadjuk a másikat. Vagy nem. Besétálni egy idegen világba, kíváncsiságot feltételez és azt, hogy rugalmasan állunk hozzá a megismerésekhez. Kell, hogy érdekeljen az adott személy, és kell, hogy elfogadjam az ő szabályait. Amennyiben ez kölcsönös, akkor mindkét fél a saját ütemében nyílhat meg, közeledhet, és ez nem okoz összeférhetetlenséget, türelmetlenséget. Önmagunk őszinte felvállalása és az idő ad választ arra, jól kijövünk-e?

Zsúfolt figyelemelterelés. Ha már ajtót nyitottunk, akkor nézzünk a világra, mint egy óriási ablakra, amelyen annyi minden áramlik felénk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Információk sokasága, reklámok özöne, új kapcsolatok tömege, karrier lehetőségek áradata. Anyu születésnapja, a hírportálok, a PlayStation, a heti edzések, a kocsmázás a haverokkal, az olcsóbb kábeltévét kínáló üzletkötő, a számlák befizetése, a szemét kivitele, meg minden. És ezek ellenében ott van valaki, aki szintén a figyelmünket igényli. A meghittséghez alkalomra van szükség, amikor kivonjuk magunkat a zaj- és információszennyezés alól. Nem figyelhetünk senkire maradéktalanul, ha fejben másutt járunk. Bensőséges viszonyt kizárólag úgy alakíthatunk ki, ha átadjuk magunkat az osztatlan figyelemnek. Megilleti a párunkat és minket is. Egy beszélgetés, egy séta, egy vacsora, egy ölelés, egy csók, egy szeretkezés, mind a meghittségünk szolgálatába áll. Ha mi is úgy akarjuk.

Alapvetően társas lények vagyunk, mégis jellemzően nehezünkre esik létrehozni egymás közt az intimitást. Mert sokan, sokfélék vagyunk, és sokféleképp éljük ezt meg. Ez a szép benne. Megismerjük magunkat, megismerjük a kedvesünket és megtanuljuk létrehozni e két ember közt a harmóniát. Azt az erős belső összefonódást, amelyet mindkét fél saját igényei, szeretetnyelve alapján formálunk meg. Amint az Müller Péter is szavakba öntötte; „Nekünk kell egymással és önmagunk lelkéből tüzet rakni. Hogy melegedhessünk körülötte. Ott, ahol akármilyen kis körben, de szeretet van, jó lesz élni. Ott meghittség lesz. Barátságos világ. Boldogító légkör.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor adj esélyt a többi cikknek is, hogy közel kerüljön hozzád.

Fotó: Christiana Rivers, Unsplash