„Értékesebb örökséget nem hagyhat gyermekeire a szülő, mint ha mindennap áldoz rájuk pár percet.” (Orlando Aloysius Battista)
Szép dolog a gyermekvállalás. Szép és fárasztó. Olyannyira, hogy számtalanszor képtelenek vagyunk igent mondani a saját gyermekünknek. Nemet mondunk, újra és újra. Akár kimondatlanul, átvitt értelemben is, csupán a viselkedésünkkel. Ha szeretnénk kicsit jobb szülők lenni, akkor gondoljuk át, milyen könnyedén bomlasztjuk a gyerek és a köztünk fennálló viszonyt.

Most nem érek rá. Mennyire gyakran hagyja el a szánkat ez a mondat? Épp benne vagyunk egy fontos levélben, telefonbeszélgetésben, vagy csak a mosogatásban. A gyerek meg jön gőzerővel. Elhajtjuk azzal, hogy most dolgozunk, hagyjon békén. De vajon adunk neki alternatívát? Mikor jöjjön, amikor nem dolgozunk és lesz rá időnk? Mondhatjuk, hogy elintézzük ezt a fontos hívást és megyünk vagy elmossuk még azt a pár edényt és meghallgatjuk. Vagy leülünk mellé játszani 20 percet, és aztán visszamegyünk a jelentős munkánkhoz. Elérhetők kell legyünk. Megfogható közelségbe és rövidebb időkre, de szegődjünk hozzájuk.

A telefon fontosabb. Ez is egy elterjedt beidegződés. Hiába vagyok ott és játszom vele, fél szemem a telefonon van. Ha pittyeg, berreg, cseng, már nyúlunk is utána. Ez a belénk ivódott mozdulat a párkapcsolatokat is kinyírja. Semmi probléma nem lesz, ha 10-20 perccel később nézem meg a beérkezett üzenetet. Ellenben nem vagyunk valóban jelen az adott helyzetben. Bármikor képesek vagyunk kilépni belőle, egy apró elektromos ketyere miatt. Mit sugallunk ezzel? A telefon és mások, akik azon keresztül keresnek fontosabbak, mint te. Amint félre tudjuk tenni a zavaró eszközeinket, és átadjuk magunkat a jelen megélt varázsának, abban a pillanatban fontosságot tulajdonítunk a gyermekünknek.

Nicsak, ki beszél! A beszélgetések sokat jelentenek a gyermekeinknek. Ne vallatásban gondolkodjunk, ahol nyíltan ki akarjuk szedni belőle mi történt aznap. Nem mindenki szószátyár és csacsog, de mindannyiuknak fontos, hogy meghallgassák és elmondhassa, ami kikívánkozik belőle. ezt pedig akkor tudja megtenni, ha tudja, érdekel minket, amit mond és megteremtjük a beszélgetés feltételeit. Amikor megkérdezzük mi volt a suliban, vagy oviban, az pont nem az a kérdés, ami az érdeklődésünket érzékelteti. Ez egy általános és közönyös kérdés. Minél konkrétabb aktuális napi témákra kérdezünk rá, annál kíváncsibbnak tűnünk. Mert képben vagyunk mi történik aznap vele, kikkel barátkozik, mi foglalkoztatja, azaz ismerjük őt. És ne ijedjünk meg, ha egyszer felteszünk egy kérdést és nem érkezik rá válasz. Tegyük fel másként, kérdezzünk rá másra. És hagyjuk, hogy akkor beszéljen, amikor neki jól esik. Lehet, hogy nekünk kényelmes hazaérkezésükkor 5 percet társalogni, de mi van, ha neki játék vagy rajzolás közben mellékesen ered meg a nyelve.

Az ígéret szép szó. Főleg, ha betartják. Hogy állunk ehhez? Ígérünk fűt-fát, úgyis elfelejti majd a kölyök? Biztos nem. Jó fejük van, emlékeznek. Megjegyzik és jó időzítéssel az arcunkba is tolják. Csalódások sorozatát okozzuk, ha folyton megfeledkezünk az ígéreteinkről. Mert a kis lelküknek nagyon lényeges, egy kis fagyizás, egy belengetett játszóház látogatás, vagy akár az, hogy abban maradtunk, ma időben hazajövünk és együtt főzünk a plüssállatoknak Lego pörköltet. Az olyan ígéret, amelyet nem tartunk be, nem egyéb, mint lerázós duma, elutasítás. Így mondunk nemet a felnőtteknek is, akiknek nem akarunk segíteni vagy nem akarunk üzletelni. Ez nem túl szép kommunikációs gesztus, de talán a gyermekünket ennél többre becsüljük. És ezzel együtt magunkat és az adott szavunkat is.

A vállalásunk. Kifogás mindig adódik. Az egyik klasszikus, hogy mikor szülőségre adtuk a fejünket, fogalmunk sem volt, mit vállalunk. Ahogy másnak sem. De vajon mire számítottunk? Hogy egy pici jövevény nem fogja majd fenekestül felforgatni az életünket? Minden felnövekedés időt igényel. Nem elég biztosítani anyagi, tárgyi eszközökben egy hátteret. A felelős szeretet, érzelmi kötődés nem pénz által biztosítottak. Csupán egyedül a törődés és a gyermekkel való őszinte foglalkozás alapozza meg őket. Minden elszalasztott helyzet rombolja a köztünk lévő kapcsolatot. Nem látványosan, csak egy kis vakolat le hullik. Aztán megint egy, majd megint egy. És apránként porba hull az egész családi építmény. A gyermek nem adja fel könnyen, de mi sem. A kitartásunk, a rendszeres elutasításunk, idővel célba talál, és beletörődik a helyzetbe.

Nem hiszek a tökéletes szülőben, ahogy abban sem, hogy állandóan a rendelkezésére álljunk és kiszolgáljunk egy csemetét. De igenis meg kell legyen a helye minden egyes napon annak a rugalmasan kezelt időkeretnek, amely csak az övé és a miénk. Amikor együtt vagyunk és azzal foglalkozunk, arról beszélgetünk, ami őt érdekli. Ha legközelebb a gyermekünk megszólít és megkér valamire, mielőtt rávágjuk, hogy ne most, fusson végig az agyunkon, hogy hányadszor válaszoljuk ezt aznap neki. Valóban nem jó most? Ha nem, akkor a feleletünkben legyen benne, ha nem most, akkor mikor. Mert csak arról a fáról lehet szüretelni, amelyet gyökerét a kezdet kezdetén kellően gondozzák. Csak akkor szedhetjük le a boldog család gyümölcsét. Amint azt Carl Gustav Jung mondta: „A szülőknek tudniuk kell, hogy ők a fák, amelyekről a gyümölcsök ősszel lehullanak.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor add tovább másoknak is a benne foglalt gondolatokat. Mert ha kicsit jobban figyelünk egymásra otthon, az nagy változásokat eredményez a környezetünkben is.

Fotó: Elly Fairytale, Pexels