„Ideges vagyok, mert az idegességem idegesít, és fékezi a mindennapi életemet és munkámat.” (Dasa Drndic)
Rendszeresen szembesülünk olyan szituációkkal, amelyek agyvíz felforralók. Ezek lehetnek éppen bosszantó aktualitások vagy nagyobb horderejű tartósabb problémák. Bármelyikre reagálhatunk felfokozottan, idegesen, de attól még a kialakult helyzeten nem változik, nem oldódik meg. Miért nem megoldás a dühöngés és mit tehetünk helyette?

A pozitívum. Kezdjük a jó oldalával. Kiengedjük a gőzt. Nem marad bent, nem emészt, megszabadulunk tőle. Egyszerre kiszakad belőlünk a feszültség és nem okoz egyéb mentális frusztrációt. Ha soha nem engedjük szabadjára a bennünk lakó frusztrációt, folyton csak nyelünk és nyelünk, azzal beteggé tehetjük magunkat. Persze nem a legoptimálisabb módja pattanásként kifakadni. Kereshetünk egyéb stresszlevezető sportot, szabadidős tevékenységet, ahol kulturált formában kitombolhatjuk magunkat. Másokat sem zavarva.

Mi hergel fel? Gyakran a tehetetlenség. Idézzünk fel egy olyan pillanatot, amikor besokaltunk. Vagy egy pitiáner dolog volt a kiváltó ok, amely rárakódott az összes többire és akkor borult ki a bili vagy egy nagyobb volumenű ügy. Hirtelen úgy érezzük, elveszítjük a kontrollt. Nem a türelmünk felett, az csak az okozat. Inkább a szituáció vagy helyzet fölött. Mintha a torkunkon akadna egy falat. Letaglóz, elborzaszt és mozdulatlanná dermeszt. Nagyon kezdenénk vele valamit, de fogalmunk sincs mit, ezért az egyetlen kézenfekvő dolgot tesszük, idegeskedünk. Mintha ettől várnánk a megoldást.

Ettől nem oldódik meg. Azonban az idegeskedés nem segít. A toporzékolás még egyetlen problémát sem orvosolt. És nem is fog. Amikor felhúzzuk magunkat, azzal értékes energiát veszítünk, amit jobban is felhasználhatnánk. Mondjuk valós megoldások felkutatására és megvalósítására. Ráadásul a fonalat is elveszítjük. Ez nem olyan, mint a pozitív stressz, ahol magasabb fokozatba kapcsolunk, és erősödik a koncentrációnk, összeszedettségünk és nő a hatékonyságunk. Ellenkezőleg, szétesünk. Egyszeriben szétszórttá válunk, megzavarodunk, nehezen találunk vissza a feladatunkhoz. Kell némi idő, amíg lenyugszunk és újra képbe helyezzük magunkat. Tiszta fejjel lehet helyes döntéseket hozni.

Vannak áldozatok. Még egy romboló következménnyel számolnunk kell. Mi ugyan megkönnyebbülünk, de mi van azokkal, akiken levezetjük a mérgünket? Talán pillanatokon belül elszáll a dühünk, de a viselkedésünk terhét rápakoljuk másokra. Őket megbánthatjuk, megalázhatjuk. A szenvedő alanyaink lesznek. Vagy csendesen eltűrik majd sarkon fordulnak vagy ők is támadásba lendülnek. Aki vitatkozott már egy szaftosat, az tudja, hogy az üvöltés üvöltést szül. Minél feljebb emeljük a hangunkat, annál feljebb emeli a vitapartnerünk is a hangját. Ha megbántottunk valakit a kirohanásunkkal, akkor próbáljuk meg ezt azonnal rendezni. Kérjünk bocsánatot, még akkor is, ha ez nehezünkre esik.

Nem az enyém! Biztosan hallottuk már, hogy fogadjuk el a helyzetet. A megoldás felé tartó úton az első lépés az elfogadás. Amíg ágálunk ellene, amíg zaklatottan harcolunk, nem ismerjük el, hogy mi van, addig nem tudunk rá megoldandó problémaként tekinteni. A tagadás meggátolja, hogy a mi gondunk legyen. Magunkhoz ölelni, a birtokukba venni, mondhatni gondoskodni róla. Csak ezt követően kezdődhet el a feldolgozása.

Feldolgozó üzem. Először elvakít a gond nagysága, hirtelensége, önmagunk cselekvőképtelensége, a nyári viharként megelevenedő érzelmeink. Aztán rávetjük magunkat és igyekszünk legyűrni. Ha kezdeni akarunk vele valamit, akkor ne a végén kezdjük. Valójában ez is egy cél, így is kell bánnunk vele. Lássuk, hogy hova akarunk eljutni, de ne arra koncentráljunk. Daraboljuk fel kisebb egységekre, hozzuk fogyasztható állapotba. Főleg, ha nagyobb problémáról van szó. Lépésről lépésre tudjuk magunk mögött hagyni. Ha kisebb dologról beszélünk, akkor is várjuk meg, amíg lehiggadunk, képesek vagyunk nyugodtan gondolkodni és akkor cselekedjünk.

Kibeszélő. A feldolgozási folyamat része, hogy lelkileg is megszabaduljunk tőle. Ha nem dolgozzuk fel érzelmileg, akkor belülről rágcsál minket, ahogy a szú a fát. Ezt leginkább valaki segítségével tehetjük meg. Vannak helyzetek, ahova szakértő kell, és vannak, ahol egy jó barát is elég. De legyünk óvatosak. Kiadni magunkból egy dolog. És teljesen más, ha tanácsadás is párosul mellé. Általában, ha egy barátunk hozzánk fordul, szeretünk a pártjára állni. Megnyugtatjuk, kifejezzük az együttérzésünket és esetleg ellátjuk okos javaslatokkal. Ám, ami az egyik ember számára jó, nem biztos, hogy a másik számára is az. Egy szakértő független, ezért a hozzáállása is eltér attól, amit egy közeli ismerős tanúsít. Van, amikor az egyikre van szükségünk, van, amikor a másikra. Tudjuk, hogy az adott probléma megoldásában mi segít a leginkább.

Dühítő körülményekkel mindig szembesülni fogunk. Nem kerülhetjük el őket. De dönthetünk arról, hogy mennyire kapjuk fel a vizet. Ebben segítségünkre lehetnek André Maurois szavai: „Gyakran olyan apróságokon idegesítjük föl magunkat, amelyekkel nem kellene törődnünk, és el kellene felejtenünk. Itt vagyunk ezen a földön, csak néhány évtized az életünk, és sok visszahozhatatlan órát fecsérelünk el olyan bajokon töprengve, melyekre egy év múlva már sem mi, sem más nem fog emlékezni.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is. Ha nem, akkor se idegesítsd fel magad miatta.

Fotó: drobotdean, freepik