„A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat.” (David R. Hawkins)
Hibáztatni másokat rendkívül kényelmes dolog. Széttárni a karunkat és rámutatni, hogy nem mi vagyunk a felelősek, leegyszerűsíti az életünket. Azonban valóban előnyös számunkra ez a viselkedés? A pillanatnyi megkönnyebbülés okozta fellélegzés még korántsem jelenti azt, hogy nincs problémánk. Talán sokkal inkább van problémánk, vagy problémáink, amelyek hozzáállásunknak köszönhetően nem is kerülnek megoldásra. Nézzük meg, hogy a különböző élethelyzetekben ki is a hibás, ha nem mi? Mit nyerünk vagy épp vesztünk ezzel a magatartással?

Párkapcsolat. Gyakran vélekedünk úgy, hogy a rosszul működő párkapcsolatunk a partnerünk hibája. Mert mi tökéletesek vagyunk. És ha ő is olyan tökéletes lenne, mint mi, akkor minden sokkal jobb lenne. Vagy nem. Egyfelől unalmas lenne két tökéletes ember együttélése. Másfelől a párunk is ugyanazt a nézetet osztaná, mint mi, hogy a másikra (azaz ránk) mutogatna a kapcsolatunk hiányosságai miatt. Pedig egy kapcsolatban mindig kettőn áll a vásár. Akár jól mennek a dolgaink, akár nem. Aki nem így érzi, annak soha egyetlen viszony sem fogja megadni a boldogságot. Mert kizárólag csak a társát okolja, és maga elé nem tart tükröt. Nem folyton változóként tekint a közös életre, amelyben mindkét fél rugalmas és fejlődésre képes, hanem valami állandóra, ami vagy mindig alapból nagyszerű, vagy nem az, és kész. Inkább továbbáll, egy másik románcba menekül, ahol idővel mindez meg fog ismétlődni. Való igaz, sokkal könnyebb a párunkat hibáztatni, mint magunkba nézni és elszámoltathatóvá válni. De a párkapcsolatunk szempontjából a másikat okolni értelmetlen. Távolságot alakít ki köztünk, elhidegülést, amely szakításhoz vezethet. És ha eljutunk idáig, mi ugyanolyan hibásak leszünk benne, ha mással nem, a merev, elzárkózó mentalitásunkkal, mint a bűnbaknak tekintett társunk.

Munka. Ismerős valakinek ez a mondat? „Nem tehetünk róla. Nem a mi hibánk.” Rendszerint egy finom vállvonogatás kíséretében elhangzó kifejezés. Pedig igenis tehetünk róla! Amikor adjuk az arcunkat, a tudásunkat, a szolgálatainkat valamihez, rajtunk is csattan az ostor, ha befürdünk vele. Bármennyire is nem szeretnénk ilyenkor, mégis felelünk a munkánkért, a határidőért, a minőségbeli problémákért. Ha rajtunk kívülálló tényezőn múlik az eredmény és mi vagyunk a kontaktok egy ügyfél felé, akkor nem érdemes magyarázkodni, a mi sarunk a mulasztás. Hol érdekli az ügyfelet, hogy nem teljesített a beszállító? Mi vagyunk kapcsolatban a beszállítóval, nem a kuncsaft. Természetesen elmondhatjuk neki, milyen gondjaink adódtak, a megértésére apellálva, de nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség terhe alól. Sosem felejtem el, amikor egy nívós bababoltban vettünk egy költséges etetőszéket, amely huzata pillanatok alatt, még szinte használatba sem kerülve, máris szakadásnak indult. Panaszt tettünk, majd visszavittük a huzatot és hosszú hetekig nem történt semmi. Aggódtunk, hogy talán felnő a gyerek mire értesítenek, ezért felhívtuk a céget, akik közölték, hogy a vásárolt huzattal megegyező színben nem tudják cserélni a kárpitot. És egyébként sem vonatkozik a garancia a huzatra, ezért, ha ilyen problémánk van, akkor hívogassuk Józsi bácsit, annál a vállalkozásnál, aki ezeknek a termékeknek a javítását végzi. Itt gurult el a gyógyszerem, mert miért én hívogassak egy céget, akikkel ők állnak szerződésben. Én vettem egy méregdrága etetőszéket és szeretném, ha az árának megfelelő színvonalat és szakszerű hozzáállást kapnék az eladótól. Mivel ezt a modort botrányosnak találtuk, a vége az lett, hogy elálltunk a terméktől és visszavásároltattuk velük. Mondanom sem kell, azóta sem mentünk vissza még körbe nézni sem. Kétlem, hogy nagy veszteségként élték meg a vásárlóerőnk elvesztését. (Más kérdés, jelent-e járulékos üzleti veszteséget egy elégedetlen vevő, aki rossz hírünket keltheti.) De elképzelhető, hogy mi magunk olyan cégnél dolgozunk, ahol igenis számít, milyen szájízzel távozik egy kliens és visszajön-e hozzánk.

Elért vagy el nem ért eredményeink. Felmentést ad a lelkiismeretünknek, ha ráfoghatjuk valamire, valakire, hogy ezt vagy azt miért nem értük el, nem valósítottuk meg. Valóban ezeréves okai vannak a sikertelenségünknek, mint mondjuk, anno pikkelt rám egy tanár és megbuktatott? Tényleg a rossz időjárás tehet róla, hogy nem mozgunk eleget? Kismillió indokunk van, hogy mentsük az irhánkat, és ne feleljünk a tetteink következményeiért. Ám ezek legközelebb sem engednek győzni minket. Mindig lesz valami, ami okolható a helyzetünkért. És így leélhetünk egy egész életet. A végén aztán, ha megkérdik tőlünk, miért nem éltünk, amíg lehetett, majd azt felelhetjük, hogy mások miatt, ők élték le a mi életünket is. John McEnroe egészen eredményes teniszezőként vonult be a köztudatba. De veszíteni nem tudott. Az elbaltázott játszmákért sosem ő volt a hibás.  Volt, hogy a hátfájása, vagy hideg idő, vagy a túlzott meleg, vagy soványsága, vagy a kövérsége, vagy a bulvárlapok zaklatásai. A legmeglepőbb kifogásai egyike azt volt, amikor Ivan Lendl ellen kikapott 1984-ben, hogy az egyik közvetítő operatőr levette a fejhallgatóját, és az így kiáramló zúgás összezavarta. Mások vádolásával csak magunkat hozzuk hátrányos helyzetbe.

Mit veszítünk? Bizalmat, hitelességet. Elveszítjük a körülöttünk élők szemében a megbízhatóságunkat. Olyan emberként tekintenek ránk, aki kihúzza magát a felelősségvállalásból. Fenntartással fogadják a szavainkat, és tudják, nem számíthatnak a segítségünkre. Semmi nem tartozik a mi személyes hatáskörünkbe. Könnyen feladjuk, vagy épp ezért inkább el sem kezdjük a dolgokat, hisz úgysem a mi kompetenciánk. Amit igazán veszítünk, az a kihívásokra és az azokra való megfelelés megélésének az élménye. Eldobunk egy lelkesítő, felemelő és energiával teli életet, amely hol nyerésből, hogy vesztésből áll, de mindig küzdelemmel tarkított. Ez a kérdéses végkimenetelű erőpróba adja az életünk sava-borsát, a gyarapodás és a hasznosság érzetét.

Mit nyerünk? Nagy egót és annak a látszatát, hogy mi tévedhetetlenek vagyunk. Vagyis semmit, mert ez csak illúzió. Ha ugyanis csalhatatlannak véljük magunkat, akkor ezzel együtt elveszítjük az életünk iránti kontrollt is. Aki ugyanis mindig mást hibáztat, nem gyűjt hasznos tapasztalatokat. Nem szűri le a tanulságokat és nem fejlődik. Stagnál egy szinten, és maradiságát védelmezi a kifogásaival. Amikor ezt tesszük, akkor az életünk irányítását is annak a kezébe tesszük, akit okolunk. Ő a felelős a mi állapotunkért. Ő az, aki miatt lemaradtunk, kimaradtunk, áldozatokká váltunk. Az ilyen típusú emberen előbb-utóbb a környezete, a versenytársak túlhaladnak, de ő ezt nem ismeri fel. Nem lép egy következő lépcsőfokra, hisz neki arra nincs szüksége.

A hibáztatással tehát csak veszíthetünk. Miért kockáztatnánk meg az alulmaradást? Miért is hibáztatnánk bárkit és bármit? Vegyük a kezünkbe a gyeplőt, vállaljuk fel azt, akik vagyunk, amit teszünk, és ezek folyományait. Használjuk ki az időt, ami adatott és váltsuk valóra a bennünk lévő ígéreteket. Ízlelgessük Sebastian Fitzek gondolatát; „Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.” És ha megízleltük, döntsünk inkább a teremtés és az építés mellett.

Ha elolvastad ezt a posztot, az nem az én hibám. Ha tetszett, akkor oszd meg másokkal is.