„Ne féljen boldognak lenni. Talán ez az emberiség nagy nyavalyája: nem a fájdalom, hanem a félelem, amely megakadályozza, hogy boldog legyen.” (Márai Sándor) 
Boldognak lenni. Ez az egyik legfontosabb célunk. A hogyan és miként már egyéni utakat és megoldásokat jelent, de a fő érzelmi úti cél azonos. Ám a boldogság csalóka, akár egy délibáb. Az ígérete nagyobb és tartósabb, mint a valóságban. Ráadásul sokan úgy hisszük, hogy képes minden negatívumot felülírni. 

A boldog végcél. Sokan kötik valamihez a boldogságukat. Majd, ha élérem ezt, megvalósítom azt, akkor majd felhőtlen és idilli lesz az életem. Mintha a boldogság nem egy állapot lenne, hanem egy hely. Ha odaérek, akkor minden jó lesz végre. Lerágott csontnak, számtalanszor hallott frázisnak tűnik, hogy a boldogság maga az út és nem a cél. Mit ér az élet, ha csak hajszoljuk magunkat, de közben egy csepp örömet sem érzünk, élünk? Bármilyen elcsépelt is az iménti mondás, jó nyomon jár. 

Gondban is derű. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem a gondtalanságban érzi a legjobban magát az ember, hanem annak ellenére. Megtanulni örülni, értékelni a pillanat szépségét, sokkal többet jelent, több boldogságot tartogat, mint várni, hogy egyszer valamikor, valamiért örömködni fogunk. A legrosszabb helyzetben is felcsillanhat egy apróság, ami mosolyt csal az arcunkra. Kérdés, hogy ezt felismerjük vagy elhessegetjük, és várjuk tovább a jövőbeni boldogságot. Ez a titka annak, mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben.

Jó és rossz egyszerre. És ez a titka annak is, hogy miért nem üti felül a boldogság a fájdalmat. Vagy miért lehetséges egyszerre az a látszólag fura felállás, hogy fáj ugyan valami, mégis boldogok vagyunk. Egy súlyos beteg embernek is lehet olyan átmeneti élménye, amely nagy örömet okoz. Például egy rég látott jó barát látogatása. Egy munkahely elvesztése miatt érzett gyász során is ideiglenesen felszabadulhatunk a szomorúság béklyója alól, amikor a kedvenc sportunknak, hobbinknak hódolunk. Nem lehetetlen ez a kettősség. A fájdalom gyakran huzamosabb ideig velünk van, míg a boldogság ideig-óráig néz be hozzánk.

Problémás időkben a kapaszkodó. Itt gyökerezik az a hibás szemlélet, hogy ha problémáink vannak nem lehetünk boldogok, és fordítva, ha boldogság van, akkor nem lehetnek problémáink. Tévedés. Mindkettő lehet. Egyszerre. Hiába törekszünk az állandó boldogságra, azt úgysem érhetjük el. Ugyanakkor ne adjuk fel az öröm iránti vágyainkat, ha épp padlót fogunk. Akkor is megélhetünk kellemes tapasztalásokat, lehetnek jó pillanataink. Ezekbe kapaszkodhatunk bátran, nem csupán vészterhes időkben. Hiszen itt vannak körülöttünk. Vegyük észre őket! Talán zsúfolt és pocsék napokat élünk, de este, amikor altatáskor a gyermekünk ránk mosolyog, megfogja a kezünket, meglegyint minket a szeretet szellője. Rajtunk áll, hogy engedjük, hogy végig simogasson vagy figyelemre sem méltatjuk.

Kímélő nevelés. A gyerekeinket is sokszor igyekszünk megvédeni minden kellemetlenségtől, fájdalomtól. Mintha a természetes állapotunk a gondtalanság lenne. Persze, hogy a legjobbat akarjuk nekik, de közben meg kell tanulniuk megküzdeni a nehézségekkel. Ha nincsenek ennek a tudásnak a birtokában, akkor képtelen lesznek önállóan felül emelkedni a felmerülő bonyodalmakon. Felnőve is azt várják, hogy mi legyünk a segítségükre. Felesleges megkímélnünk őket mindentől, mert annál keservesebb lesz a felismerés. Meg kell tanulniuk kezelni a feszültséget, a stresszt és komplikáltabb időkben is meglátni az élet szépségét.

Nem varázslat, érzelem. A boldogságtól csodát várunk. Hogy varázsütésre elmulassza minden gondunk, bajunk. Aztán csalódunk, ha ez nem történik meg. Szinte gyanakvókká válunk és elbátortalanodunk. Szinte bűntudatunk ébred. Milyen már, ha a hányattatások közben néha jól érezzük magunkat? Teljesen rendben lévő. Ez emel ki a hétköznapi robotból, az elkeseredettségből, a fájdalomból. Ahogy egyes színészek mondják. Fájhat itt, ott meg amott, de amikor kilépnek a színpadra, mintha átlépnének egy másik világba, minden fájdalom megszűnik. Addig, amíg játszanak. Aztán a színpadról lefelé már újra biceghetnek. Ilyen a boldogság is. Ideig-óráig tart, de addig élvezzük az örömeit.

Nem létezik tökéletes világ. Mindig lesz valami kihívás, kényelmetlenség, probléma, kár is arra bazírozni, hogy ez majd elmúlik. De ezekkel együtt és mellett is lehetséges szeretni az életünket. A pillanatokat, amikor megállunk és értékeljük azt, ami épp akkor és ott van. Bármilyen apró és illékony pillanatok ezek, de a mieink. Ahogy Garay Zsuzsanna megfogalmazta: „Miért teltek el azok a napok olyan gyorsan? Miért nem lehet lelassítani az időt, amikor boldogok vagyunk? A szenvedés, a fájdalom az idő végtelen folyamát kikristályosítja, szilárd elemeire bontja, és mintha minden másodperc egyetlen szilánkká válna, külön-külön érezzük mindegyiknek a hegyét, ahogy megkarcol, vagy belénk fúródik. A boldogság hullámai lágyan ölelnek körül minket, és hiába emelnénk gátat, elfolynak, eltűnnek a múltba.”  

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor olvass bele még néhányba az oldalon, talán azok is elnyerik a tetszésed. 

Fotó: krakenimages, freepik