„A modern ember nem csak nyughatatlanul rohanó, de eltompult, unott lény is, akit semmi nem dob fel, semmi nem ragad meg legbelül igazán.” (Nicolai Hartmann) 
Reggelente nyúzottan ébredünk? Kedvetlenül készítjük a kávénkat és álmatagon vánszorogva indulunk az utunkra? A napi önismétlő rutin olybá teszi az életünket, mintha időhurokba kerültünk volna, ahol folyton ugyanazt a napot kell megéljük. Nem a napok ugyanolyanok, hanem mi. Nem az élet nyűglődik tőlünk, hanem mi az élettől. Mi szürkültünk bele az egyhangúságunkba. Mit tehetünk ellene. 

„Az online beszélgetés körülményei nem feltétlenül kívánják meg, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a társadalmi szokásokhoz, melyek a valódi életben keretezik a viselkedésünket.” (Tari Annamária) 
A kommunikáció mindig sarkalatos pont az emberek és a közösségek életében. Számtalan konfliktus a meg nem értésből vagy a félreértésekből származik. Ki, mit mondott, hogyan mondta, és egyáltalán hogyan gondolta? Most a digitális korban minden eddiginél könnyebb kommunikálni másokkal. Egyben minden eddiginél könnyebb félre is érteni egymást. 

„Ha nem lenne éjszaka, nem lennének csillagok. Ha nem lenne sötét, sohasem látnánk a csillagokat. Ha nem lennének sokszor monotonnak vagy unalmasnak tűnő hétköznapok, nem emelkednének ki közülük az ünnepek. És mi sem tudnánk igazán becsülni az ünnepeinket.” (Fekete Péter) 
Vannak ünnepeink. Ki tudja még meddig? Az elmúlt évtizedekben az ünnepek is radikálisan átalakultak. Sokat veszítettek a jelentőségükből és úgy tűnik, nem is mindre lesz klasszikus formában szükségünk. Pedig a tradícióink ápolása fontos a kultúránk megőrzése érdekében. 

„Sok munkamániás a házastársa elől bujkál. Állandó elfoglaltságával igyekszik elkerülni, hogy szembe kelljen néznie az érzéseivel, vagy házastársa érzelmeivel.” (Gary Chapman) 
Sokan sokat dolgozunk. Túl sokat. Alig vagyunk otthon, alig látjuk a párunkat, a családunkat. Milyen hatása lesz a párkapcsolatunkra, ha a munka huzamosabb ideig elvesz minket egymástól? 

„A gyerekek a szülők teremtményei, és a pocsék vagy nem létező szülői nevelési készségek olyan terheket rónak rájuk, melyek nem az ő hibájuk.” (Kimberly Belle) 
A gyerekeknek megvan a maguk kis világa. Amint a felnőtteknek is. A problémát az okozza, hogy ezek olykor egymás mellett lévő párhuzamos valóságok. És hiába voltunk egyszer mindannyian gyerekek, ha már nem tudjuk visszaidézni azt a kort, ráadásul a jelenben egészen más szabályok szerint éljünk az életünket. Ezt pedig igyekszünk a lurkók torkán is lenyomni. Így válunk sok mindenben túlzóvá. 

„A haraghoz és a nehezteléshez való görcsös ragaszkodás állandó stresszben tart, ami a szívet éppúgy károsítja, mint a lelket.” (Desmond és Mpho Tutu) 
Ingerültek vagyunk. Nem csak néha, rendszeresen. Figyeljük meg az embereket a boltban, az utcán vagy közlekedés közben és valószínűleg hamarosan belebotlunk valakibe, aki ideges. Vagy esetleg mi magunk leszünk azok. Ez nem a véletlen műve. 

"Nem változtathatunk meg mindent, amivel szembe kell néznünk, de semmin nem lehet változtatni, amíg nem nézünk szembe vele." (James Baldwin) 
Problémák voltak, vannak, lesznek. Megszabadulni nem lehet tőlük, ezért inkább a megfelelő formában kezeljük ezeket. Az otthonunkban is szembesülünk kihívásokkal, amelyek megoldásért kiáltanak. A megoldatlan nézeteltérések a kapcsolatunk harmóniáját veszélyeztetik. Miként rendezhetjük az ügyes-bajos dolgainkat a párunkkal? 

"Addig nem lehet új ötleted, amíg a régitől nem szabadultál meg." (Gregory Bateson) 

Folyónk a szokványos medrében folyik. Megszokott hétköznapok egymásutánja, bennük a napi rutin folyamatos ismétlődésével. Ezek vagyunk mi emberek. Ez az életünk. Tényleg ilyen az életünk? Csak ennyi? 

„Falat kell húzni a szakmai és a magánélet közé. A munkahelyünkön érdemes kizárólag a melónkra gondolnunk, otthon pedig száz százalékig a családunkra.” (Ant Middleton) 
Egyre gyakrabban hallunk róla, mennyire fontos összhangba hozni a munkát és a privát életünket. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyre a technológiai változások erősen hatottak. Évtizedekkel ezelőtt is éltek köztünk munkamániások de valószínűleg kevesebben voltak. És míg régebben többen önszántukból voltak a munka megszállottja, ma itt is tetten érhető a külső nyomás. 

"Az emberek bármit inkább tesznek, mint hogy gondolkodjanak." (John Searle) 
Mindig megyünk valahová, mindig csinálunk valamit, sosem állunk le. Ha megállunk, valójában akkor sem állunk meg igazán. Fékevesztett tempóban repesztünk keresztül az életen és elfeledkezünk arról, milyen nem csinálni semmit. Milyen nézni ki a fejünkből, a gondolatainkba mélyedni vagy egyszerűen csak átadni magunkat a pillanat varázsának, hangulatának. Az ilyesmi csak felesleges időpocsékolás vagy hasznos időtöltés?