„Ha elég messzire futsz önmagadba, olyan érzésekbe futsz bele, amelyekről sosem gondoltad, hogy megvannak benned.” (Emily M. Danforth)
A gondolkodó ember, mint kifejezés, igen találó. Hosszú idők alatt ez lett az emberiség egyik legkiemelkedőbb megkülönböztető jegye. Képesek vagyunk a gondolatok hullámain lovagolva a logika csónakjában evezve partot érni. Nem csoda, hogy sokáig lényegesen mostohábban bántunk az érzelmek értékekésével. Pedig nem kevésbé határoznak meg minket, mint az eszünk.

Racionális vagy érzelmi? Amikor kifejezzük az elismerésünket az intelligencia hatalma mellett, akkor nagyban megfeledkezünk arról, hogy életünket milyen óriási mértékben uralják az érzelmek. Amikor úgy véljük okosan döntöttünk, rendszerint az érzelmeink erősítenek meg benne. A döntés meghozásában is, és az utólagos igazolásában is. Körülöttünk minden kívánatos, minden a jó marketingről szól. Nem csupán a mutatós reklámok és az értékesítés tartozik ide, de mondjuk az is, hogy rávegyük a kedvesünket, hogy jöjjön el velünk vacsorázni egy kellemes helyre. Vonzónak tüntetjük fel az éttermet, saját magunkat és hangsúlyozzuk a közösen töltendő minőségi idő csodálatosságát. Ez mind érzelmi befolyás, ráhatás és meggyőzés. Szóval eldobhatjuk az illúziónkat, mint Artúr király az Antiochiai Szent Kézigránátot, hogy a racionalitás határozza meg a választásainkat. Mert nem.

Érzelmi intelligencia. Sokáig az IQ volt a király, ma már ott van mellette királynőként az EQ. És bőven egyenrangú felek. Az érzelmi intelligencia egyre fontosabb szereplő a mindennapok forgatagában. A sikereink elérése szempontjából mára az egyik leginkább szorgalmazott tulajdonság. A fiatalok az épülő karrierjüket és a megfelelően ápolt kapcsolataikat köszönhetik neki. Vezetőknek jól jön, ha szenzitívek tudnak lenni a munkatársaik és üzleti partnereik felé. És egy párkapcsolat minőségén is sokat dob a magasabb érzelmi töltöttség, a másik iránti érzékenység. A jó hír, hogy ellentétben az IQ statikusságával, az EQ formálható. Fejleszthetjük, kedvünkre javíthatjuk ezt a hasznos készségünket.  

Erre születni kell. A társadalmi sztereotípiák világában élünk. Gondoljunk csak rá, mennyire rányomja a bélyegét még ma is a közmegítélésre, hogy a férfi az legyen férfi, és ne érzelgősködjön. Azt hagyja meg a nőknek. A minap Szél Dávid pszichológus mesélte egy beszélgetős esten azt a kísérletet, amelyben pici gyerekeket a nemükkel ellenkező jellegű ruhákba öltöztettek, a ruházathoz illő névvel illették őket, majd felnőtt felügyelettel játszásra sarkalltak. Érdekes módon a felnőttek a gyermek kinézetének megfelelő játékok használatára biztatták a kicsiket. A fiúk inkább autózzanak, a lányok meg babázzanak címszóval. Már a szüleink a nemünk alapján bőszen bekorlátozzák mit szabad tennünk és mit nem. Így alakulnak ki a pasik, akik aztán inkább némaságba burkolóznak kapcsolati krízisek idején, mert elnyomott érzelmeiket nem tudják szavakba önteni.

Lassú nyitás. Ezek a nemi sztenderdek jóval lassabban olvadnak fel, mint egy terminátor a forró acélban, de az irány már érzékelhető. A nők még mindig nyitottabbak az érzelmi vonalra. Előbb ismerik fel és alakul ki bennük igény ezen terület fejlesztésére, vagy kérnek akár szakértői segítséget, mint a férfiak. Ám, ma már nem ciki egy apukának gyesre menni és amolyan skandináv kifejezéssel élve latte papasként részt vállalni a család életében. Egyre fontosabb az apáknak is a gyermekükkel való jobb kapcsolat kialakítása. Mindez jól reprezentálja, hogy egyre inkább felvállaljuk az érzelmesebb énünket a nemünktől függetlenül. Eddigi történelmünk folyamán erre a jelen korban van a legtöbb lehetőségünk. De az érzelmeink oly sokáig maradtak rejtve, hogy még sok tanulnivalónk van róluk.

Mit is érzünk igazán? A leghatásosabb teszt hol is tartunk ezen az úton, ha mélyebben vizsgáljuk az saját érzelmeinket. Egy adott dologgal kapcsolatban pontosan miként érzünk? Lehet ez bármi. A számunkra fontos célunkhoz való viszonyunk. A párunkkal kapcsolatos érzéseink kifejtése. Vagy akár csak egy frissen megesett kellemetlen incidens okozta belső feszültség. A kérdés az, hogyan érezzük magunkat? Nem elég rávágni, hogy jól vagy rosszul. Részletezzük. Miért úgy, ahogy? Miben nyilvánul meg mindez? Milyen képekkel tudnánk lefesteni? Ássuk bele magunkat tüzetesebben, akár egy jó archeológus a régészeti feltárásba, és kiderül mennyire nehéz ezeket megfogalmazni. Nem jönnek automatikusan a mondatok, mert talán még sosem mentünk ennyire mélyre a lelkünkben. Nem volt rá szükség, hogy megtegyük. Sem külső, sem belső indíttatás nem késztetett rá. Ám, ha megtesszük, valódi kincseket találunk ott, még fel nem fedezett felismerésekre bukkanhatunk.

Nem nézünk magunkba, és nem gondolkodunk magunkon. Valahogy erre nem szakítunk időt. Pedig az érzelmeink és egyben önmagunk megismerése az egyik legértékesebb időtöltésünk lehetne. A felületes válaszok helyett igazi mozgatórugókra, vágyakra, valós feleletekre találunk. Meg tudjuk fogalmazni, mit, vagy kit, miért szeretünk, miért fontos nekünk? És a mélyről fakadó őszinteség rengeteg problémánk megoldásában lesz a segítségünkre. Olyan összefüggéseket is meglátunk, amelyek addig nem kerültek a látóterünkbe. Ahogy Feldmár András mondja; „Szerintem semmilyen érv nem szól amellett, hogy az ember az értelmét vagy az eszét használja ahelyett, hogy az érzelmeit használná. Úgy gondolom, hogy ha egy ember hülyén gondolkodik, az hülye az érzelmeiben is. Néha pedig az érzelem sokkal mélyebb intelligenciától származik, mint az értelem.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor ismerd meg saját világodat jobban. Egészen új és színes univerzum tárul majd fel. És csatlakozz az oldal követőihez, hogy elsőként értesülj a hasonló témájú cikkekről.

Fotó: Mesut Kaya, Unsplash