„Semmi sem korlátozza úgy az egyéni szabadságot, mint az egyéni gyöngeség!” (Kner Izidor) 
Március 15-én emlékezünk meg nemzetünk példaértékű küzdelméről, amelyet az elnyomó hatalom ellen és a szabadságjogok kivívásáért folytatott. Ugyan a szabadságharc elbukott, és kegyetlen megtorlást hozott magával, azonban mégis elindított lassú változásokat, amelyek aztán a kiegyezéshez vezettek. Ha ma azt mondjuk szabadság, az mit jelent az egyén számára? Mit kezdünk vele? Vajon kihasználjuk a szabadságunkat? 

Értékes kiváltság. A szabadság egyáltalán nem természetes. Noha annak tűnik és annak kellene lennie, de nem az. A világ számos pontján és országában a mai napig vannak zsarnok rezsimek, ahol korlátozzák az emberek személyes döntéseit, lehetőségeit. Értékelünk kell az olyan dolgokat, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a tanuláshoz való hozzáférés, az önálló vállalkozás indításának lehetősége, az egészségügyi ellátás igénybevétele vagy az egyéni szabadságjogok. Persze mindig vannak korlátok, kulturális, jogi, társadalmi határvonalak, amelyek egy része rendben van, másik része elavult vagy vitatható. A globális képet nézve van még hova fejlődnünk. De személyes szinten, gyakran a meglévő szabadságunkkal sem élünk megfelelően. Nem tudunk vagy nem akarunk. 

Többet elérni. Sokan csak tengetik a napjaikat cél nélkül. A minap Gáti Oszkár arról beszélt, hogy nem érti, miért kell mindig valami, amit még bele akarunk szuszakolni az életünkbe, amit még meg akarunk csinálni. De vannak, akik nem ezt teszik, hanem megállnak a semminél. Félreértés ne essék. Aki boldog attól, hogy a (nem létező) négy évszak során gondozza a kertjét, a növényeit, örömét leli a természet körforgásának a csodájában, élvezi a családjával eltöltött időt, szereti a munkáját és elégedett az életével, a rendben van. Ott szóba sem jöhet a semmi, mert az elégedett élet, az minden. De vannak az örök halogatók, a folyton morgók és permanens elégedetlenek. Ők nem használják ki a szabadság azon opcióját, amely növelné az eredményességüket. Dönthetnek arról, hogy csinálnak-e valamit vagy sem? Megvalósítják-e az elképzelésüket vagy nem? Persze ez egy sokismeretlenes egyenlet. És ki tudja, van-e megoldása, azaz sikere? De elindulni, próbálkozni lehet. A nehézségek, akadályok legyűrhetők, ha megvan a kellő elszántság és lelkesedés. Ezek fűtenek és ellenállóvá, problémamegoldóvá tesznek. Inkább ütközzünk falakba, mint hogy meg se kíséreljünk valamit létrehozni. Élünk az alkotó vágyunk és a megvalósíthatóság adta szabadsággal vagy feladjuk azelőtt, mielőtt elkezdenénk? 

Túl sokat elérni. Mi a helyzet azokkal, akik az ellenkező oldalon állnak, azaz a karrierjük fogságba ejtette őket? Szabadon döntöttek róla, hogy mivel szeretnének foglalkozni és ezt nagyban is akarják csinálni. Így is lett. Amikor egy munka, egy állás, egy vállalkozás felzabálja az időnket és az energiánkat, akkor vajon szabadnak vallhatjuk-e magunkat? A kereket mi választottuk, önként másztunk bele, de arról nem volt szó, hogy nem lehet megállítani. Amikor már a főnökeink, a megrendelők, a céges ügyek irányítanak minket, megmondják, mikor, mit csináljunk, akkor nem vagyunk szabadok. Ha nélkülünk egy percig sem működik, ha állandóan a telefont kapkodjuk, az e-maileket válaszoljuk, a gondolataink csak a melón járnak és még álmunkban is dolgozunk, a hivatásunk rabszolgái vagyunk. Itt is igaz a tézis, ha nekünk így jó, akkor mindez oké. Ám ha befeszülünk, csapdában érezzük magunkat, akkor ez nem az az élet, amit valamikor elképzeltünk magunknak. Rövid pórázon tartva nem érezhetjük magunkat szabadnak! Mitől is lennénk azok? De a fő kérdés, mikor lennénk valóban szabadok? Ne feledjük, a testi és mentális egészségünk a tét. Vagyis az életünk. 

Kapcsolati ketrec. Vannak köztünk olyanok, akiknek mások csorbítják a szabadságjogait. Most nem egy idióta szomszédra gondolok, aki mindig a házunk elé parkol, hanem azokra, akik erővel és hatalommal gátolják a körülöttük élőket. Nem evezek nagypolitikai vizekre, maradjunk szigorúan a szűk környezetünkben. Elnyomó szülők, rátelepedő párkapcsolat. A tettlegességen kívül számtalan egyéb módon csorbítható valakinek a szabadsága, amely legalább annyira pusztító hatású. Akit sakkban tartanak, és nem hozhat önálló döntést, nem rendelkezik anyagiak fölött, nem mehet egyedül sehova, nem beszélhet akárkivel, minden cselekedetével, idejével el kell számolnia, annak az önállóság ismeretlen fogalom. Bármilyen kötelékről legyen is szó, senkinek nincs joga egy embert ennyire feszes keretek között tartani, mintha börtönben élne. Mégis egyeseknek ez az uralkodó habitus természetes létforma. Úgy vélik rendelkezhetnek a másik élete fölött. Természetesen ehhez szükség van a másik félre is, aki mindezt hagyja. Talán ő maga teszi lehetővé. A társfüggőség mélyen gyökerező lelki probléma, amely benne tartja az adott személyt egy romboló kapcsolatban. Nem tud kilépni belőle, a személyes szabadsága már a saját pszichikai állapotán megdől. A fölényes társ csupán beteljesíti a szerepét ebben a játszmában. 

A szabadság ellentmondásos dolog A történelem során országok, nemzetiségek, emberek, ember csoportok küzdöttek különböző szabadságjogok megszerzéséért. Amikor elérték ez irányú céljaikat, értékelték a befektetett erőfeszítéseiket, jól sáfárkodtak a kivívott jogosultságokkal. A későbbi nemzedékek viszont, akik nem élték át a küzdelmeket, hajlamosak kevésbé megbecsülni azt, amijük van. Nekik magától értetődő a szabadság, ezért jóval könnyedebben állnak hozzá. Képesek akár el is vesztegetni azt. Szabadok vagyunk, legyen igényünk rá, éljünk ezzel a jogunkkal! Amint azt Borovics Tamás megfogalmazta: „A szabadság belső késztetés kérdése. Az attól függ, miként gondolkodunk, élünk, érzünk, viszonyulunk magunkhoz és a világhoz.” 

Ha tetszett ez a poszt, akkor hozz szabadabb döntéseket az életedre vonatkozóan! 

Fotó: vecstock, freepik