„Számunkra nincs értelmes folytatás. De van méltó befejezés.” (Daniel Glattauer) 
Minden párkapcsolatnak vannak tanulságai. Azoknak is, amelyek működnek és azoknak is, amelyek befuccsolnak. Ahogy a kudarcból is többet tanulunk, mint a sikerből, úgy igaz ez a szakításokra is. Megtudhatjuk mi az, amit legközelebb másként kéne csinálni. Legalábbis akkor, ha hajlandóak vagyunk levonni a konzekvenciákat. Még ha mélyre is megyünk értük. 

Megérve a feladatra. Eleinte az éretlenségünk okán nem igazán magunkban keressük a hibát. Pontosabban magunkban egyáltalán nem keressük. (Leszámítva azokat, akik egész életünkben mindig, mindenért magukat vádolják.) De néhány sikertelen kapcsolat után már felmerülhet bennünk a saját felelősségünk. (Van, akiben továbbra sem.) Okozhatja ezt az is, hogy a viszony és az adott személy mégsem volt annyira fontos számunkra. Nem okozott olyan nagy veszteségérzetet, gyorsan túltettük magunkat rajta és továbbléptünk, másnál kerestük a boldogságot. Viszont, ha a kedves eléggé közel állt a szívünkhöz, akkor az elválás procedúrája jóval keservesebb és hosszabb. Az elvesztés feldolgozása, az elengedés, egyfajta gyászfolyamatként játszódik le bennünk. Ezt túlélve, már képesek lehetünk tanulni és a fájdalom mellett magyarázatokat keresünk arra, hogy miért veszítettük el. Megfelelő érettség mellett a személyes szerepünket is őszintén mérlegre tesszük. Ez életünk egyik legfontosabb és legbensőségesebb leckéje önmagunkról és az emberi kapcsolatokról. Olykor ehhez le kell menni az önmarcangolás mélyére, de megéri. 

A mélység titka. Amit ott lent a lelkünk pincéjében találunk, az a csupasz igazság. Összefüggések, sértődések, bántások, viselkedés, hangnem, egy rakás olyan cucc, amely befolyással bírt kettőnkre. Minden kapcsolatunk működéséhez a szükséges energia felét mi adjuk, többek között a felsorolt tényezőkkel. Ha ezek kifogásolhatók, problémásak, akkor negatívan hatnak és gyengítik a kapcsolat harmóniáját. Élből rávághatjuk, hogy de a másik így még úgy, ám amikor felismeréseket szerzünk, azt magunkról szerezzük. Az exünk okolása egy teljesen másik kategória, egy másik szint. Mindketten hibásak vagyunk, ezt tudjuk, de csakis magunkra van befolyásunk, ezért magunkra fókuszálunk. Már nem vitatjuk a felelősségünket és komolyan magunkba nézünk. Nem a másikra mutogatunk, azt keressük, mi mit szúrtunk el. A vádaskodás helyét felváltja önmagunk elemzése. És micsoda kiváló ismeretekre tehetünk így szert! 

Elemi hiányosságok. Sok kényes pont van, mint a személyiségbeli eltérések vagy a pénzkezelés, amelyek jelentősen meghatározzák a kapcsolat minőségét. De talán a leglényegesebb elemek, az elköteleződés, hűség és a kommunikáció. Ezek hiánya kétségeket ébreszthet a páros valamelyik tagjában, hogy valóban a megfelelő embert választotta-e. A három tényező erősen összefügg egymással. A kommunikáció elmaradása okozhat eltávolodást és az elköteleződés szálait is lazíthatja. Ha nincs a másik felé elköteleződés, az vezethet a lojalitás elpárolgásához, más felé forduláshoz, hűtlenséghez. Az elköteleződés egyik társadalmilag is elismert formája a házasság intézménye. Látványos és erős kinyilatkoztatás a társunk iránt, amit nagy becsben is tartunk. (A házasság a legtöbb esetben a nőknek számít jobban, de férfiként ezt is el kell tudni ismerni.) Természetesen, az a fontos, hogy az elköteleződés formája mindkét fél számára elfogadható legyen. Beszélgetni pedig muszáj mindig, minden időben. Ha kihuny a párunk iránti őszinte érdeklődés, ha csupán felületesen társalgunk a napi feladatokról, akkor lemondunk arról az intimitásról, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. A kedvesünkről alkotott ismereteink rendszeres bővítése, frissítése, rendkívül építő, növeli az elköteleződést és a bizalmat. 

El kell veszíteni valakit, hogy okosabbak legyünk? Hát, a drámai életmódváltáshoz szükség van egy megrendítő eseményre. De fogalmazzunk finomabban. A legtöbbünknek tapasztalatokat kell gyűjtenie párkapcsolatokból, hogy előbb-utóbb jól működjünk benne. (Persze akadnak kivételek, akik már korán, egy életre kikötnek az első szerelmüknél.) Gyakorta nem értékeljük eléggé, ami van. A párkapcsolat is lehet ilyen. Benne vagyunk, mellettünk van a párunk, és nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget az együttélésünk fejlesztésének. Vagy működik magától a dolog vagy nem. Így vagyunk vele. Csakhogy minden élő kapcsolatban vannak súrlódások, viták, bántások. Ha ezeket nyíltan, közösen nem dolgozzunk fel, akkor lezáratlanul lebegnek bennünk, mint medúzák a vízben. És a csípésük is legalább olyan mérgező. Mindenki érzékeny műszer, akár látni rajta, akár nem, akár beszél róla, akár nem. Évekig vagy évtizedekig nem lehet a boldogság látszatát fenntartani vagy annak álcáját viselni. Magunknak nem hazudhatunk örökké. Ha nem jó egy kapcsolatban, annak oka van. Tudni kell erről beszélni. És tudni kell elfogadni, ha miattunk nem jó egy kapcsolat. Egy következő lépés, hogy változtassunk a gondot okozó dolgokon. Ne csak rávágjuk, hogy változtatunk, aztán végül minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig. Ha egyenesen és nyíltan beszélünk egymással, nem hordozzuk a sértődöttségünket és képesek vagyunk korrigálni menet közben, akkor nem kell elveszteni a párkapcsolatunkat. Úgy is jobbá válhat a viszonyunk, hogy együtt maradunk. 

Nem lehet minden fájdalmat megúszni. Néha jó nagy pofonok kellenek, hogy felfogjunk valamit. Nem véletlenül szoktam mondani a feleségemnek, hogy ha évekkel korábban találkozunk, valószínűleg már együtt sem lennénk. Értékelni azt, hogy van velünk egy másik ember, aki tesz értünk, szeret minket, olykor lemond és kompromisszumot köt miattunk, hatalmas felismerés. A szeretet sok gyarlóságot hajlandó elnézni. Ha kilépünk önző kis világunkból, elismerjük ennek az embernek az erőfeszítéseit, túl látunk magunkon, nem csak a saját vágyainkkal foglalkozunk, hanem az övéivel is, máris más szemmel tekinthetünk a kapcsolatunkra. Nagyobb megbecsüléssel és szeretettel közelítünk hozzá. Addig haladunk kapcsolatról kapcsolatra, amíg be nem látjuk ennek a létjogosultságát. De ne aggódjunk, egyszer mindennek eljön az ideje. Amint azt Hegedűs D. Géza megfogalmazta: „Nincs veszteség ajándék nélkül, nincs nyereség lemondás nélkül. A választásaink is ezt példázzák. Ha valami mellett döntünk, másnak búcsút intünk. A lényeg, hogy megőrizzük az ambícióinkat, a kíváncsiságunkat, hogy töretlen vágyat érezzünk a világ megismerésére, mert akkor értelmet nyer ez a kettősség.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is benne található gondolatokat. 

Fotók: gpointstudio, master1305, freepik