„A megbocsátás fantasztikus tulajdonsága az emberi agynak. Ez adja meg a béke, a kiegyezés lehetőségét az emberek között.” (Vizi E. Szilveszter)

Mindannyian hordozunk magunkkal terheket. Sérülések, bántódások, fájdalmak, amelyek az évek során valahol ránk ragadtak, és azóta sem tudjuk levakarni magunkról őket. Némelyek olyan régen estek meg, hogy nem is vagyunk tudatában, még mindig benne vannak valamelyik zsebünkben. Nem szeretném elbagatelizálni a témát, mert léteznek valóban súlyos törések, melyek befoltozásához szakember segítségére van szükség. De kicsit könnyíthetünk a helyzetünkön azzal, ha a hétköznapibb kellemetlenségeket azonnal kezelni tudjuk, és nem növeljük tovább a nyűgjeinket.

A napokban találkoztam ezzel a tanulságos Zen-példázattal. Két szerzetes, mester és tanítványa, gyalogszerrel vándorolnak Japán erdein, mezein keresztül. Egy patakhoz érve látják, hogy egy gésa kinézetű ifjú hölgy át szeretne jutni a túlpartra. A mester mellé lép, meghajol, majd a karjába kapja, és átkel vele a sebes sodrású folyócskán. A másik parton leteszi, újra meghajol, majd növendékével együtt folytatja az útját. Az ifjút azonban láthatóan bántja valami. Addig-addig tépelődik magában, míg hirtelen kifakad: „Mester. A tanaink szerint nem kerülhetünk semmilyen kapcsolatba a női nemmel. Mégis fölvette, és átvitte azt a nőt a patakon. Hogy tehette ezt?” A mester rezzenéstelenül hallgatja tanítvány kirohanását, majd békés hangon így válaszol: „Én már órák óta letettem azt a nőt. Te miért cipeled tovább?”

Már bocsánatot kérni sem könnyű. Beismerni, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibátlanok, és valamit elszúrtunk. Az ügy súlyától függően nehezedik ránk az elnézést kérés terhe. De ha megtesszük, garantálom, nagy kő esik le a szívünkről. Csak vigyázzunk, nehogy a lábunkra pottyanjon.

Ennél is nehezebb viszont megbocsátani. Gyakran válaszoljuk a bocsánatkérésre, hogy; „nem haragszom”. Mondjuk, de vajon így is gondoljuk? Ezt is érezzük? Vagy belül emésszük magunkat, és felvésünk egy újabb strigulát a másik rovásai közé. Amit majd a megfelelő pillanatban előhúzhatunk a pakliból és felróhatunk neki. Például egy vita hevében, érzelmi manipuláció gyanánt. Aztán csodálkozunk, hogy célt tévesztünk a szándékunkkal, és nem tudunk bűntudatot kelteni, mert az illető már nem is emlékszik erre a piti, ezer éves ügyre. Legalábbis neki pitiáner, őskori, nekünk meg a fagyasztóban évek óta jegelt, frissen kiolvasztott mirelit áru.

Ismerős ez valakinek? Van bennünk egy tüske gyűjtemény, ami egyre csak szúr, egyre több sebet okoz, ezek aztán elfertőződnek, és mintegy elrothasztják a kapcsolatot. Sokszor egyoldalúan, mert a másik ebből mit sem vesz észre. Olyan ez, mint a viccben, ahol a nyuszika elmegy a medvéhez kölcsönkérni a fűnyírót. És míg odaér úgy felspanolja magát azon, hogy a medve nem fogja neki oda adni, hogy a végén el sem kéri, csak elküldi melegebb éghajlatra a mackót, mikor az ajtót nyit. Csak minket őröl fel ez az önemésztő állapot. Dale Carnegie szavaival; „nem az öl meg, amit megeszünk, hanem amin rágódunk”.

Ezt a hibát sokszor elkövettem a kapcsolataimban, és ez mindig növelte a távolságot, sosem segített a bonyodalmak megoldásában. Még több sértődést, hevesebb civódást, a konfliktus elharapózását hozta magával. Aztán megismertem a leendő feleségem, és szinte a kapcsolatunk elején megállapodtunk egy fontos pontban. Ha egy nézeteltérést tisztáztunk, megbeszéltünk és lezártunk, akkor azt többet nem hánytorgatjuk, nem dörgöljük a másik orra alá. Ez egy nagyon jó egyezségnek bizonyult, ezért mára átültettem sok egyéb kapcsolatomba is. Ha gondom van valakivel, valamivel, akkor azt mihamarább rövidre zárom az érintettel, nem hagyom elgennyesedni a sebet.

A megbocsátás akkor teljes, ha elengedjük a problémát. Ez érzelmileg is felszabadít minket. Az elengedés azokban az esetekben a legnehezebb, ahol kérés nélkül kell megbocsátást adnunk. Ha elveszítünk valakit, vagy elhagy a párunk, mind olyan helyzetek, ahol csak saját magunk adhatunk feloldozást, és lehetünk elengedők. Ez a megbocsátás legmagasabb szintje. Érthető, hogy gyakran egyedül, szakmai támogatás nélkül, nem is tudunk túljutni egy ilyen időszakon. Ezekben a hosszabb élet periódusokban enyhülést hozhat, a munkaterápia, illetve ha képesek vagyunk másokra fókuszálni, beletemetkezni olyan tevékenységekbe, melyek túlmutatnak rajtunk, és lekötik az energiáinkat, a figyelmünket.

A gondjaink méretétől függetlenül érdemes gyakorolnunk az elengedés művészetét. Nem mérgezni tovább feleslegesen a saját szervezetünket, lelkünket és gondolatainkat. Ha személyről van szó, akit szeretünk és tisztelünk, akkor ennek a legmegfelelőbb megnyilvánulása, hogy el tudjuk engedni. Hadd menjen ő is és mi is a magunk útján tovább. Csernus Imre fogalmazta meg ezt találóan; „Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz”.
Ha pedig probléma mardos minket, akkor Assisi Szent Ferenc fohászát érdemes alapul vennünk: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni”.

Olyan sok mindent kell cipelnünk, ha csak pár dolgot le tudunk tenni belőlük, máris könnyedebb léptekkel folytathatjuk utunkat.

Ha nem tetszett ez a poszt, akkor ne csatlakozz a blog követőihez, de azért kérlek, próbálj megbocsátani érte.