„Az élet nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni.” (Sören Kierkegaard)
Mindannyiunknak kijutott belőle. Kinek több, kinek kevesebb, de rendelkezünk vele. A problémák életünk részei. Ezért ajánlatos pozitívan állni hozzájuk. Ahogy a megoldásukhoz is. Ők ketten egységet alkotnak, azzal a misszióval, hogy a mi személyes fejlődésünket szolgálják. Kérdés, mi fogékonyak vagyunk-e a tanításaikra? Hogyan állunk a problémákhoz, és miként birkózhatjuk le őket?

Egyes problémák azonnal felismerhetők – például egy elromlott csöpögő csap vagy meghúzott karosszéria, - mások nehezebben azonosíthatók – mint a lelki korlátozó sérüléseink. Minden gond kellemetlen, de a megoldásaik nehézségi foka eltérő. Most nem foglalkozunk azokkal a mindennapi és aránylag egyszerű bonyodalmakkal, amilyen egy elromlott zár esete, és amelyek jórészt némi idő vagy pénz ráfordítással rendezhetők. Foglalkozzunk inkább azokkal, amelyek nagyobb fejfájást igényelnek. Mondjuk a nem bírom már a főnököm, váltsak-e melóhelyet vagy az új párkapcsolatom is kezd kihűlni, mi tegyek, fajsúlyú történetekkel. Ezek a belülről mardosó dilemmák sokkal több energiát vesznek el tőlünk, mint azt gondolnánk. Sokszor tudatosan állandóan a fejünkben járó nehézségekről van szó, amelyek aztán elültetésre kerülnek a tudatalattinkban is, és belső feszültséget okoznak. Olykor nem is értjük, hogy miért, csak azt érezzük, hogy annyira frusztráltan érezzük magunkat. Ez is lehet az oka.

Megoldatlanul. Mielőtt belemelegednénk, álljunk meg pár szóra. Sokan nem is akarják megoldani a gondjaikat. Miért? Mert úgy hozzájuk nőttek már. Megszokták, és van miről trécselni, lehet panaszkodni és az olyan gondoskodó érzés, ha mások meghallgatnak. „Nekünk mindig mindenből kijutott, mi olyan kis szerencsétlenek vagyunk, igazán megérdemeljük, hogy kicsit sajnáljanak minket” éreztetjük. Ilyen esetben válunk kapcsolatmérgezőkké és energiavámpírokká. Egy idő után lesznek, akik kerülni fognak minket, mert mindig csak magunkról beszélünk és folyton az együttérzésükre hajazunk. Azokkal fogunk közösséget találni, akik olyanok, mint mi, akikkel diskurálhatunk arról, hogy nekünk mennyire kijutott a rosszból. Velük pedig mi érezhetjük kényelmetlenül magunkat, mert állandóan ránk akarnak licitálni a gondjaikkal, azt érzékeltetve, nekik még nálunk is rosszabb. Pedig az ki van zárva. A negatív mondanivaló részvétet ébreszt, és egyesek ezzel a módszerrel hívják fel magukra a figyelmet, harcolnak ki maguknak némi megértést, szeretetet.

Azonosítás. Ha viszont meg akarjuk oldani a kihívásainkat, akkor érdemes megfogadni Dan Roam szavait; „Legyen bárki is a legjobb megoldás megtalálója, az biztos, hogy ő volt az, aki előtte a lehető legjobban határozta meg a problémát.”. Valóban az elsődleges, hogy felismerjük, baj van. Gyakori, hogy tagadásba burkolózunk, és azt mutatjuk a külvilág felé, mintha minden rendben volna. Például, azok az emberek, akik nem ismerik fel és el, hogy szenvedélybetegek, és függnek valamilyen szertől, amíg ki nem mondják a függőségüket, addig nem is tudatosítják azt magukban. „A kimondott szóval a probléma fele már meg van oldva, mert láthatóvá válik, valóvá lesz. Most már tehetsz is valamit, végre!” – állítja Müller Péter.

Hogyan válhatunk megoldás orientálttá? Tartsuk karban az agyunkat. Elménk is hasonlít az izmainkhoz. Ha nem használjuk, veszít a teljesítő képességéből. Fejtörők, alkotó folyamatok, kreatív munkák, játékok mind a segítségünkre lehetnek az agyunk rugalmasságának megtartásában. Maradjunk formában gondolatilag. Ugyanakkor ne türelmetlenkedjünk. Adjunk időt magunknak és a megoldás kiforrásának. Nem minden gondunk oldható meg pillanatok alatt. Mondjuk egészségügyi vagy cégfelfuttatási fennakadásaink időt igényelnek. Tanúsítsunk önuralmat, még, ha nem is látjuk kapásból, hogy jó úton haladunk.

Cselekvés. Ha azonosítottuk a helyzetet, akkor lépjünk a tettek mezejére. Keressünk megoldást saját kútfőből vagy ha kell, beszéljünk olyanokkal, akik már átmentek azon, amin mi most. Kérdezzük meg ők mit tettek. Nem feltétlenül kell elfogadnunk, amit mondanak, de mindenképp fontoljuk meg, át tudunk-e venni valamit a tapasztalatukból? Kérhetjük szakértő segítségét. Ám ezzel óvatosan bánjunk. Egy hozzáértő konzultáció nagy segítség de gyakran a szakértő csak a saját korlátozottságán belül tud tanácsot adni, így szűkítheti az ideális megoldásokat. Manapság épp az a divatos cégeknél, hogy egészen szokatlan oldalról közelítenek egy kihívás felé és jutnak el egy újszerű megoldáshoz. Amint megtaláltuk a megfejtést, ne halogassunk, cselekedjünk, mert a gond csak a fejünkre nő, tovább bonyolódik, és nehezebb lesz lezárni. Akarjunk a végére járni, és továbblépni. Jussanak eszünkbe Woody Allen figyelmeztető szavai; „Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.”.

Gyakorlat. Néhány problémamegoldó technika, amely képes hatékonyan segédkezni ügyes-bajos dolgainkban. Dr. Robert Schuller módszere az egyik, amelynek ő a „lehetőségkiötlő játék” nevet adta. Írjuk fel egy papír tetejére a problémát, majd a lap baloldalra egymás alá 1-től 10-ig a számokat. Aztán üljünk neki és véssünk fel a számok mellé egy-egy megoldási ötletet. Lehetnek egész őrült elképzelések is, de arra azért figyeljünk, hogy életképesek legyenek. Akinek könnyebb az kérhet javaslatokat egy barátjától vagy a párjától. Aztán vegyük sorra a leírtakat és vessük el a működésképteleneket. A fennmaradókkal pedig foglalkozzunk behatóbban.
A másik a Benjamin Franklin féle módszer, az úgynevezett „pro-kontra lista”. Ideális olyan eldöntendő kérdésekhez, mint például váltsak-e munkahelyet. Vegyünk egy papírlapot, írjuk fel fentre a döntést igénylő szituációt, majd egy vonallal osszuk középen két részre a papírunkat. Egyik oldalra jegyezzük fel a döntésünk előnyeit, a másikra a hátrányokat. Majd kezdjük el mérlegelni, egymáshoz viszonyítani őket. Akár ki is húzhatjuk a listánkból, ha megítélésünk szerint, a két oldalon találunk egymással egyenértékű érveket. Az oldalakon lévő indokok súlya, száma, összevetése nagyban segíti a döntési helyzetünket. 

Honnan tudjuk, hogy megoldottuk? Kapunk helyette újat és nagyobbat az élettől. Alapvetés, hogy mindenki akkora terhet kap a vállára, amellyel képes megbirkózni. Ha legyőzte azt, akkor a sorstól kap majd egy nagyobbat, vagy más jellegűt. Mert a fejlődésünk folyamatos. Olyan, mint egy számítógépes játék. Ha legyűrtük az ellenséget, új fegyvereket szerzünk, növekszik az életerőnk, kincseket, tapasztalatokat ragadunk magunkhoz, és kinyitunk egy következő ajtót, ahol új, korábban talán sosem látott akadályba botlunk. Most ezen kell túljutnunk. És így tovább, és így tovább. Aki pedig nem tudja legyőzni az ellent, az újra és újra ugyanabban a szobában találja magát, míg túl nem lép rajta.

A problémák és a megoldások tehát teljesítik a rászabott küldetésüket és dolgoznak nekünk. Nincs más feladatunk, mint dolgoztatni őket és ezáltal hagyni, hogy fejlesszék a személyiségünket, jellemünket. A. J. Christian megfogalmazásában; „Nem azért vannak problémák az életedben, hogy megoldd őket. A gondokat azért kapod, hogy a megoldás közben megismerhesd önmagad.”.

Ha kicsit más szemmel nézel a problémáidra a poszt elolvasását követően, akkor like-old és oszd meg másokkal is.