"Az emberek felismerni szeretnek, nem felfedezni. Az előbbi sokkal kényelmesebb, és vonzóbb képet nyújt saját magunkról." (Jean Cocteau) 
Sokan foglalkozunk önmagunk minél mélyebb megismerésével. Ez irányú tetteinket a jobbító szándék vezérli. A napokban találkoztam a fenti idézettel, amely elgondolkodtatott, hogy hol van a határa önnön megismerésünknek és ez alapján a változásainknak? 

Ami ismerős. A biztonság a legfontosabb. Bármit csináljunk, gondoljunk, bárhol járjunk, a leglényegesebb, hogy ismerős dolgokkal találkozunk, az biztonságos érzést nyújt. Igaz ez önmagunkkal kapcsolatban is. Születhetnek felismeréseink, olyanok is, amelyek meglepnek, de az elfogadásukhoz ismerősnek kell lenniük. A teljesen idegen ráeszmélések nem illenek bele a személyiségünkbe, az eddigi világképünkbe. Ezeket mi magunk hiteltelenítjük, vetjük el, azzal az évvel, hogy túl furcsa, túl távoli tőlünk, ez nem lehet a részünk. Ezért gondolom, hogy önmagunk megismerése csupán részleges és a fejlődésünk erősen korlátozott. Feltehetőleg ez egy oka annak, hogy gyakran ugyan tudatosítjuk a problémát, mégsem oldjuk meg. Persze erre sok egyéb is rárakódik, a lustaságtól kezdve a kudarctól való félelemig és a különböző függőségekig minden, de ez is egyike az okoknak. 

Tanulni tudunk, de... Természetesen taníthatóak vagyunk. A tanulás feltétele valami új dolgot elsajátítása. Ez önmagában a változásunkat jelenti. Egy addig nem birtokolt képesség tulajdonosai leszünk. De vannak határai a fejlődésünknek. És ez bizony olykor nagyon is triviális. Azoknak a képességeknek a megszerzése, amelyek alapból belénk vannak kódolva, egyszerűbb. Például, a jó kézügyességgel rendelkezők bizonyára fogékonyabbak a különböző képzőművészetek kitanulására. Vagy a rugalmas testalkatúak számára egyes flexibilitást igénylő sportágak jobban fekszenek. Evidens, hogy amivel közösséget mutatunk, azt hatékonyabban tanuljuk meg. Ez okozza a nehézséget. Amilyen könnyű a hozzánk közelálló területeket megismerni, befogadni, megszerezni, olyan nehéz kibújni a bőrünkből és olyasmit megtanulni, ami nem a részünk. Vagy amitől ódzkodunk. 

Ami mi vagyunk. Tanulunk, változunk és büszkén fitogtatjuk is új ismereteinket. Mégis szigorú mezsgyén lépegetünk. Amint az adottságaink kapcsán, úgy a szellemi, érzelmi és szociális készségeink terén is. Nem fogunk hirtelen átkapcsolni és homlokegyenes más irányba haladni. Maradunk az utunkon. Például, ha erőteljes és határozott személyiségek vagyunk, zsigerből keményebben bánunk az emberekkel. Foglalkozhatunk sokat a kommunikációnk fejlesztésével, de a tanultakból a legkönnyebben azt építjük be, ami megfelel az erős kezű mentalitásunknak. Ha tényleg szeretnénk érzékenyebbek lenni másokkal, az kutya kemény meló, mert át kell lépni a vérmérsékletünk adta korlátokat. Nem hazudtolhatjuk meg magunkat, csak azért, mert valahol láttunk, hallottunk, olvastunk valamit. Szimpatizálhatunk is vele, de a személyiségi akadályok visszatartanak. 

Önigazolás. Azt mondjuk változtunk. De ha jobban belegondolunk legtöbbször csak az itt említett határokon belül. Nem lépünk ki teljesen nyílt és ismeretlen terepre. Kell valami ismerős, ami tartja bennünk a lelket. Nem fordulhatunk ki magunkból, mert az zárójelbe tehetné egész addigi életünket, ami nagyon megviselne. Újra kellene építeni az alapoktól. Inkább azt fogadjuk be, ami beleillik a világnézetünkbe. Az új dolognak is könnyedén bele kell simulnia az elképzeléseinkbe. Nem véletlen, hogy mélyen gyökerező meggyőződések, ideológiák, politikai nézetek iszonyú nehezen formálhatók. Ha egyáltalán azok. Gondoljunk a homeopátia elkötelezettjeire, akik akár komolyabb betegség esetén is őszintén hisznek az általuk alkalmazott gyógymódban. Esetleg kizárólag abban hisznek. Hiába fejlődünk az általunk támasztott falakon belül, hiába érzékeljük, mennyire rugalmasak és tanulékonyak vagyunk, ha ezek a falak egy szűk szobára redukálják a mozgásterünket. A kívülállók látják ezt, ami lehetséges konfliktus forrás, hiszen más igazság a miénk és más a külvilágé. 

Még ha bátornak és kezdeményezőnek véljük is magunkat, akkor is érdemes fenntartásokkal kezelni önmagunkkal kapcsolatos ismereteinket. Mivel igyekszünk mindig a kisebb ellenállás felé orientálódni, valószínűleg mi is limitáltan fejlődünk és változunk. Főként arra és addig, amíg számunkra kényelmes és elfogadható. Olykor jusson eszünkbe, a kényelmetlenségen addig hat idegennek, amíg behatóbban meg nem ismerkedünk vele. És ha kitágítjuk a határainkat biztosan magunkról is találunk ott fontos információkat. Amint azt Lewis Howes mondta: „A világban egyedül a változás állandó. Ha megrekedsz a saját nézeteidben, korlátozod önmagad és a fejlődésedet is.” 

Ha tetszett a bejegyzés, ismerj meg még néhányat az oldalon, talán azok is elnyerik a tetszésed. 

Fotó: freepik