Született tehetség

A velünk született adottság áldás vagy átok?

„Apám hitt abban, hogy a veleszületett tehetség semmit sem jelent, és hogy a siker 99%-ban kemény munkával érhető el. Egyetértek vele.” (Polgár Zsuzsa)
man-2037255_960_720.jpg
Legtöbbünket kisgyermekkora óta kíséri egy vagy több megítélés. A környezetünk már korán felismeri, hogy miben vagyunk jók vagy rosszak és ennek megfelelve, címkéket ragasztanak ránk. „Ez a gyerek szépen rajzol.” „Ennek meg remek a ritmusérzéke.” Hasonló mondatok tömege hagyja a bölcs felnőttek száját, akik ez alapján, fejben kiállítanak rólunk egy bizonyítványt, hogy mihez van jó érzékünk. A szüleink nagy elánnal büszkén terelgetnek is abba az irányba, amire úgy tűnik, hivatottak vagyunk. A legjobb szándék vezérli őket, de attól még jogosak a következő kérdések. Vajon ez az elsődleges véleményformálás valóban megpecsételi a sorsunkat? Mennyire befolyásolja mások véleménye a jövőnket? És a tehetségünk előny vagy hátrány? Hogyan fordíthatjuk igazi áldássá?

Az általános közvélekedés még mindig az, hogy bizonyos adottságokkal és tálentummal születünk. A tehetség fejleszthető, ha rendelkezünk vele, de ha nem, ki nem fejleszthetjük. Pedig erre a tézisre számtalan kiemelkedően sikeres ember cáfolt már rá az elért eredményeivel. Ők a példázatai, hogy kellő célirányos munkával fejleszthetjük magunkat akkor is, ha nem a legjobb leosztást kaptuk az élettől. Bruce Jenner, aki 1976-ban olimpiai aranyérmet szerzett tízpróbázóként, jelentette ki; „Ha nem lennék diszlexiás, talán soha nem nyerek az olimpián. Ha jobban olvasok, a tudást is könnyebben szerzem meg, a sportban pedig valószínűleg a könnyebbik utat választom, mert talán soha nem tudatosul bennem, hogy az életben csak kemény munkával érhetünk el bármit is.”.

Arra a területre koncentrálunk, amiben tehetségesek vagyunk? Azért mert annak idején valaki rátermettnek titulált valamely területen, nekünk döntési szabadságunk van. Sok idő telt el azóta, sok benyomás ért minket, és lehet, hogy más dolgok iránt is érdeklődők vagyunk. Sosem derül ki mi az igazi utunk, ha csak áhítozunk. Próbáljuk ki magunkat más téren is. Amihez affinitást érzünk, abba vágjunk bele. Sok történetet hallani, amikor valaki elvolt egy szakmában, aztán hirtelen ötlettől vezérelve - vagy kényszerűségből - mindent feladott, és egésze másba kezdett, valóra váltotta egy évek óta dédelgetett tervét. Igazán ösztönző mondjuk Ben Silbermann története. Iowai orvos családba született, egyértelmű volt, hogy az ő pályája is abba az irányba fog haladni. Végül jobban vonzotta az IT üzletág, ott találta meg a számításait, olyan cégeknél is foglalkoztatva, mint a Google. Valami hiányérzete mégis volt, így saját vállalkozást alapított, pár héttel azelőtt, hogy a világválság kirobbant volna. Helyzete ekkor vált igazán nehézzé, de nem adta fel, és végül megalkotója lett a Pinterest oldalnak. Több mint 50 verzión keresztül tökéletesítették a programot, hosszú ideig tartott finanszírozni a projektet és lassan kezdtek csordogálni a felhasználók. 2015-re azonban A Pinterest piaci értéke 11 milliárd dollár lett, amivel a 35. leglátogatottabb oldallá vált. Eric Hoffer véleménye az, hogy; „Úgy tanultuk, hogy a tehetség biztosítja a lehetőségeket. Néha viszont úgy tűnik, hogy az erős vágy biztosítja nem csak a lehetőséget, hanem magát a tehetséget is.”.

Mi van akkor, ha nem aratunk sikereket? Minimum elvesztjük a motivációnkat. De akár az életkedvünket is. A korán csodagyereknek kikiáltott csemeték közül sokan be nem váltott remények maradnak csupán. Rájuk aggattunk egy cédulát, magas elvárásokat támasztunk, már abban az időszakban, amikor ezekhez nincs felnőve. Csak azt érzi, meg kell felelnie valaminek, valakinek. A benne rejlő ígéretesség örökre ígéret marad, mert társadalmunk azt sugallja, hogy aki természeténél fogva tehetséges annak különösebb erőfeszítés nélkül is sikeresnek kell lennie. Azonban semmi nem pótolhatja az edzést, a gyakorlást. Még a fene nagy tálentum sem. Aztán eljön a pillanat, amikor az őstehetség alul marad azokkal szemben, akik fejlesztik a képességeiket. Ekkor kételkedni kezd magában. Megkérdőjelezi, hogy tehetsége valóban olyan isteni-e. Elkezdi kerülni a kihívásokat. Mondvacsinált kifogásokat fabrikál, csakhogy elkerülje a további számára katasztrofális kudarcokat. A kudarc számára ugyanis nem más, mint bizonyíték a tehetségtelenségére. Nem egy állomás a sok közül, amin át kell haladni a siker felé, hanem a végső ítélet vele és az állítólagos adottságaival kapcsolatban. Így távolodik el a született tehetség attól, hogy beváltsa azt a biankó csekket, ami saját maga. Ha nem ébred rá, hogy a tehetség nem pótolja a kemény munkát, ha nem talál megfelelő mentort, aki felkarolja, és akit elfogad támogatóként, akkor sosem válik azzá, aki lehetne. Sokat ígértek neki egész addigi életében, és szinte semmit sem kapott. Csalódik magában, a környezetében, egyre lejjebb csúszik és boldogtalanná válik.

Ha nem szeretjük azt, amiben jók vagyunk? Egyszerűen váltsunk. Különben talán sosem leszünk benne igazán jók, és nem leszünk kiteljesedettek, illetve boldogok sem. Lehetek bármilyen jó képességű teniszező vagy zongorista, ha utálom csinálni. Amiben nincsen benne a szívünk csak lelketlen iparosmunka lesz. Félre értés ne essék, egy jó szakember nagyszerű, de egy jó szakember odaadással, az kiváló eredményt jelent. Kevésbé a tehetség a kérdés, sokkal inkább az elköteleződés. Elhivatottságot pedig akkor érezhetünk, ha szeretjük, amivel foglalkozunk. A nehézségeket is könnyebben vesszük, a csatáinkat is nagyobb vehemenciával vívjuk meg. Steven Gerrard futballista szavait érdemes megfontolni, bármibe fogjunk is; „A tehetség isteni áldás, de hihetetlen akarat és alázat nélkül mit sem ér.”.

A sikerhez vezető útról se feledkezzünk meg. Ha született tehetségként nem fejlődünk, nem tanulunk, úgy érezzük nekünk alapból jár a siker, akkor a legfontosabbtól fosztjuk meg magunkat. Ami csak a legnagyobb győztesek erénye. Hogy tudnak veszteni, tudnak abból tanulni, és értékelik ezeket az élményeket is. Nem veszik természetesnek a jó eredményeiket, hanem jól megérdemelt részállomásként tekintenek rájuk. Megbecsülik az erőfeszítés erejét, és ha nem is nyernek, tudják, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, így nyugodtan hajthatják álomra a fejüket éjjel. Jackie Joyner-Kersee prímán öntötte szavakba ezt az érzést; „Számomra soha nem a győzelem jelentette a sport szépségét. Maga a folyamat éppen akkora örömet okoz, mint a végeredmény, amelyhez vezet. Mindaddig, amíg fejlődöm, és megteszek minden tőlem telhetőt, azt sem bánom, ha nem nyerek. Ha pedig veszítek, egyszerűen visszamegyek a pályára, és edzek még egy kicsit.”. Az igazi győztesek tisztában vannak vele, rajtuk nem múlott. Az ő lelkiismeretük tiszta. Ugyanakkor nem is másban keresik a hibát, hanem levonják a tanulságokat és még erősebben küzdenek a következő alkalommal. Tüzet szítanak magukban, a továbblépéshez.

Mindent összevetve a tehetség édes kevés. Ha nem párosul kemény munkával, elszánt küzdéssel, a folyamatos fejlődés iránti elkötelezettséggel, akkor hiába rendelkezünk vele. Fantasztikus alap, de építenünk kell rá. Minőségi alapanyagokból. Ha ekként járunk el, biztosak lehetünk benne, hogy beérik a bennünk rejlő tehetség gyümölcse. Émile Zola szerint; „A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség semmit nem ér munka nélkül.”. Tartsuk észben, a képességeink nem állandók, fejleszthetők, javíthatók. Ha a született tehetségnek híján is vagyunk, az csak rajtunk áll, megdolgozunk-e a kitűnő eredményeinkért.

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor tedd lehetővé, hogy a tehetség áldás legyen, és akkor like-old és oszd meg másokkal is.