„Lehet akármennyi kincsed, nem ér semmit, ha használni nem tudod. Nem a birtoklás, hanem birtokunk élvezete boldogít bennünket.” (Michel de Montaigne) 
Nincs határ. Ez is korunk egyik felkapott szlogenje. Ennek szellemében élünk és halunk. Mohók vagyunk, elégedetlenek, harácsolók és mindenből még többet akarunk. Pedig van egy választóvonal, ami felett hiába van még többünk, az nem jelent még több előnyt, örömet. 

A több nem jobb. Egyes kutatások szerint a mértéktelen pénz nem tesz mértéktelenül boldoggá. Bizonyos fokig az anyagiakkal együtt emelkedik a boldogság szintünk is. De van az a vagyon, ami felett már nem kimutatható az öröm további fokozása. Ugyanez igaz az intelligenciaszintünkre is. Ott is van egy határ, ami már nem hoz jelentős különbséget a sikereinkben. Jó példa erre a Michigan Állami Egyetem jogi karán végzett felmérés, ahova csupa kiemelkedő teljesítményű diákot vesznek fel. Kivéve azt a 10%-nyi kisebbségi származású tanulót, akik a pozitív diszkriminációs politikának köszönhetően kerülnek be. Az osztályzataik az egyetemi éveik alatt végig gyengébbek, mint a nem hátrányos helyzetű diáktársaiknak. Azonban hiába mutatkozik eltérés a teljesítőképességükben, az utánkövetés arról árulkodik, hogy kikerülve az iskolapadból, a karrierjükben a kisebbségiek sem maradnak alul és nem lesznek kevésbé sikeresek, mint elit kollégáik. Aki ennél szimplább példázatot keres, az gondoljon egy finom ebédre. Bármilyen ízletes ételt eszünk is, előbb-utóbb telítődünk. És onnantól kezdve, minden falat szenvedés, mert csak növeli a diszkomfort érzetünket. Mindenhol tetten érhető az a szint, ami már nem nyújt többet a számunkra. Valahogy mégsem vesszük ezt tudomásul. 

Megszoktuk a gazdagságot. Egyesek emlékszenek még arra, hogy valamikor az volt a kérdés, hogy az ABC-ben van-e tej, nem az, hogy hányféle? A boltok polcain is látszik a mérhetetlen bőség. Az embertelen választék, amelynek a fele is elég, hogy zavarba hozzon a vásárlás során. Üzleties világunk úgy érzi, hogy igenis szükség van még a pizza ízesítésű sörre vagy a zokni ízű chipsre. A cégeknek időről-időre muszáj előrukkolniuk valami újdonsággal, hogy megdolgozzák az ingerküszöbünket. Bolondítaniuk kell a vevőket, rávenni őket a fogyasztásra, az új dolgok kipróbálására. Mi emberek pedig, nagyon szépen asszisztálunk ehhez a birtoklásra épülő filozófiához. Tulajdonolni akarunk, megszerezni, elérni, megvalósítani és mindezt egyre magasabb fokozaton. Pont úgy, mint a filmek folytatásai. Minden egyes résznek túl kell szárnyalnia az előzőt. Több látvány, akció, sztár, izgalom, nagyobb költségvetés és ha lehet több bevétel. Míg ki nem durran a luftballon, és némi pihentetés után a nulláról gondolják újra a franchise-t. Visszatérnek a gyökerekhez, az egyszerűséghez, a kevesebbhez. (Amint történt ez tavaly a Préda című Predator előzményfilm kapcsán.) 

Még többet a kirakatba! Amikor megvesszük a 25. ingünket, már nem érezzük ugyanazt az élményt, mint amikor az elsőt megengedhettük magunknak. Benne van a köztudatban, hogy akkor vagyunk jobbak, ha többünk van. Több ruha, több pénz, több drága és menő cucc, több befolyásos kapcsolat, nagyobb kocsi, nagyobb ház. Sikeresek lehetünk, ha okosabbak vagyunk, tanultabbak, képzettebbek, műveltebbek. De bármennyi holmink legyen is, egyszerre egy inget és egy gatyát tudunk hordani. Akármilyen intelligensek vagyunk, nálunk kevésbé agyafúrtak is lekörözhetnek minket. Érdekes módon a legtöbbször a többrevágyásunk a kirakatiságunkat szolgálja. Gazdagabbnak, menőbbnek, sikeresebbnek látszunk általa. Ám a látszat néha csal. 

Minden megvan! Elképzelhető, hogy rég elegünk van. Mármint elég pénzzel, idővel, tudással rendelkezünk, hogy valami nagyszerű kezdjünk velük. Ne csak a látszatra adjunk, az önös érdekeink megvalósítását lássuk benne, hanem több emberséget. Na tessék, ismét előkerült a több szó. De most kicsit több jóindulatra, figyelemre, törődésre gondoltam. Ami emberileg emel fel, nem csupán minket, másokat is. Ehhez viszont meg kell húznunk egy határt, különben sosem hagyjuk abba a hajtás. Ha nem tudjuk, miért vállaljuk a túlórát, miért tűrünk el egy romboló kapcsolatot, mikor lesz elegendő pénzünk, mikor állunk készen egy vállalkozás elindítására, valószínűleg sosem állunk le. Mindig abban az őrjítő taposómalomban maradunk. Az élsportolók tudják, van egy keret, amibe bele kell férniük. Az idő és az életkoruk szabja meg, meddig törhetnek a csúcsra. Ha lejár az idejük, hiába erőlködnek, gyengülnek az eredményeik. Nekünk magunknak is látni kell mikor, meddig, miért nyújtózkodjunk, küzdjünk.

Megteremthető az élet, amely elégedetté tesz. Nem a megcsömörlés az ellustulás és a semmittevés formájában. Olyan módon, hogy tudjuk nem a minél magasabbra motivál. Értékelni kezdjük a sikereinket, megbecsüljük az eredményeinket, élvezzük, amit elértünk és mindezt megosztjuk mások javára. Mert nem a több hajszolása tesz többé minket. Hanem ha tudatában vagyunk a kvalitásainknak és megfelelően használjuk őket. Méltók vagyunk jó munkatársnak, főnöknek, vezetőnek, vállalkozónak, apának, anyának. Elegek vagyunk hozzá. Elegünk van hozzá. Ahogy azt Marie Kondo mondta: „Hogy igazán örülni tudj annak, ami fontos számodra, előbb meg kell szabadulnod a felesleges dolgoktól.

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass el még néhányat az oldalon. Vagy vidd haza könyv formában a válogatott cikkeket!

A Michigan Állami Egyetemről szóló kutatásról bővebben Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvében olvashatsz. 

Fotó: wayhomestudio, freepik