„A hasonlóságok révén lépünk közös útra. A különbözőségek révén maradunk együtt.” (Jorge Bucay)
Férfiak és nők. Mindkét fél oldaláról elhangzik időnként az elcsépelt szófordulat, hogy; nem megy velük, de nélkülük sem. Egymásnak teremtettünk, illünk a másikhoz, kiegészítjük a társunkat, mégis gyakran képesek vagyunk egymás agyára menni. Néhány praktikus felvetés miben is vagyunk mások, vagy miért csúszik el a kommunikációnk egymás mellett. Ismeretük hozzájárulhat kicsit jobban megismerni a másik nemet.

Eltér a gondolkodásmódunk. Míg a pasik direkt módon gondolkodnak, addig a nők indirekt formában. Szemléltetésképen, ha utaznak az autóban, és egy benzinkút mellett elhaladva a nő azt mondja: „Jó lenne inni egy kávét, nem?” az számára azt jelenti: „Innék egy kávét.”. A férfi azonban nem veszi ezeket a finom célzásokat, ő a kérdést kérdésnek veszi. És mivel ő nem kíván kávézni, válaszként odavet egy „nem”-et, és zavartalanul nyomja tovább a gázt. A nő persze ezen megsértődik, hiszen ő szólt, hogy inna egyet, a férfi meg a kérést semmibe vette. Emberünk értetlenül áll a sértődöttség előtt, mert szerinte, ha valaki inni akar egy feketét, akkor azt is kéne mondania, nem pedig ködfelhőbe burkolva körülírni a dolgot. Tessék, meg is alapoztunk egy vitát, de legalábbis egy durcás hangulatot a kocsikázás további részére. A saját látásmódjuk alapján, mindkettejüknek igazuk van. Ez a kifejezési mód jellemzi a nemeket, és más alkalmakkor is okozhat kényelmetlen pillanatokat. Ha az asszonyka nem konkrétan kér a párjától, hanem csak céloz valamire („Tele van a szemetes, valamikor le kéne vinni.”), akkor ne csodálkozzon, ha nem teljesül az igénye. A pasik precíz megfogalmazást igényelnek. Ugyanakkor férfiként ajánlatos figyelni ezekre a bujtatott mondatokra, mert ha észrevesszük, hogy a tevőlegességünkre van szükség, akkor ezzel nem csak civódást kerülhetünk el, de a szeretett leányzót is boldoggá tehetjük, hiszen érzi, hogy egy hullámhosszon vagyunk vele.

Más az igényünk a beszélgetésre. Általánosan a nő beszédesebb, férfi kevésbé. Ez azért jelentősen múlik az illető személyiségtípusán is, de az igaz, hogy a nők a beszéd által sokkal több dolgot fel tudnak dolgozni, mint a férfiak. A hölgyek fejében egész nap cikáznak a gondolatok, és este alig várják, hogy ezt megoszthassák valakivel. Egy jó és figyelmes hallgatóság ilyenkor áldás. De nézzük meg a vérmérséklet szempontjából hogyan is néz ki egy beszélgetés. Ha a pár egyik tagja mondjuk csacsogó szangvinikus, a másik békés flegmatikus, akkor az idő 80%-ban az előbbi beszél, és csak 20%-ban az utóbbi. Ez ideális felállás az igényeik megosztását tekintve. De ha egy szangvinikus és kolerikus párba botlunk, ahol mindkettejüknek magas szükséglete van a beszédre, akár 80-80%-ban, máris problémák adódnak a csevegésben, hisz egyikük igényei csorbulnak. Ráadásul, ha kettejük közül, mindig ugyanaz a személy beszélhet kevesebbet, akkor jogosan érezheti magát elnyomva, vagy gondolhatja azt, hogy ő folyamatosan felad magából valamit a partnere kedvéért. Ennek az ellentéte, amikor egy flegmatikus és melankolikus temperamentumú párosról van szó. Ezen típusok egyike sem a szószátyárságáról híres. A társalgásaik időbeli megoszlása 20-20%, ami azt jelenti, hogy nagyrészt szótlanok, és kommunikációjuk ezen a téren kihasználatlan marad. Ha számukra ez nem okoz üresség érzetet, kapcsolatukban tartalmatlanságot, akkor ez rendben van így. A gondot az jelentheti, ha a „jó hallgatóság” jellemvonásukat nem tudják megélni.

Megoldás és megbeszélés. A férfi szereti azonnal megoldani a felmerülő problémákat. A nő szempontjából gyakran az is elég, ha beszélhet róla. Nem vár azonnali megfejtést, inkább csak megértést, együttérzést. Gyakran az erősebbik nem képviselője értetlenkedik, miért kell valamiről annyit beszélni, miért nem lehet rögvest orvosolni, de a hölgyeknek nagyban segít a kibeszélés. Természetesen vannak egyszerű ügyek, amelyeket azonnal orvosolni lehet, de a komplikáltaknál ne legyünk okoskodók, hagyjuk leülepedni és leülni a hullámokat. Nálunk egyébként rendszeresen működik, hogy felmerülő bajos kérdésekre nem keresünk azonnal választ, hanem jól átbeszéljük, és alszunk rá egyet vagy kettőt. Aránylag rövid idő alatt valahogy mindig megleljük rá a megfelelő feleletet.

Az érzelmek kimutatása, kezelése. A nők számára természetes, a másik nem képviselőinek ez okozhat nehézséget. Bár mára már lényegesen lazábbá vált ennek a megítélése, még mindig férfiatlan kimutatni az érzelmeinket. Ez olyan macsós dolog. Mégis a világ afelé halad, hogy az érzelmeknek érdemes jelentőséget tulajdonítani a kapcsolatainkban. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy a céges világban is egyre több felsővezető kerül ki a gyengébbik nem képviselői közül, akik fogékonyabbak az embereik érzelemvilágára.
Emóció terén sarkalatos pont a bűntudatkeltés. Pároknál bármelyik fél előveheti ezt a nem túl korrekt fellépést. Bizonyos helyzetekben úgy tűnik, célt elérhetünk, ha némi lelkiismeret-furdalást okozunk kedvesünknek. „Bezzeg én elkísértelek legutóbb.” vagy „Megint nekem kellett megcsinálnom helyetted.” és hasonló, kisebb, nagyobb megjegyzések, amelyek a végeredménye az, hogy a másik rosszul érezze magát. Kezeljük ezt éretten. Ha társunk ilyesmit mond, kérdezzük meg tőle; „Te most bűntudatot akarsz kelteni bennem?”. Ha nemleges a válasza, akkor mondjuk; „Jó, mert egy pillanatig azt hittem, hogy ezzel próbálkozol.” Ha tovább feszíti a húrt, akkor reagáljunk így; „Érzem, hogy bűntudatot akarsz ébreszteni bennem, de nem fog sikerülni, mert nem vagyok partner benne.”. És tisztázzuk nyugodtan az adott szituációt. Ne engedjünk a könnyed manipulatív csábításnak, ne helyezzünk tüskéket a másik lelkébe, mert minket is szúrni fognak idővel.

Családunkból hozott berögzöttségek. Az otthon megélt szülői minták, amelyek tudatosan, vagy jobbára tudattalanul ivódtak be a gondolkodásmódunkba és viselkedésükbe, képesek megmérgezni a kötelékünket. Azért válhattak a részünkké, mert ezekben felnőve megszoktuk őket, és nem csak elfogadtuk, de követendő példának is tekintjük – pl. egy férfi nem segít a házimunkában. De előfordulhat az ellenkezője is, hogy átéltünk kellemetlen élményeket – pl. szülők haragos válása – és szeretnénk ettől mindenképp megkímélni a párkapcsolatunkat. Ez utóbbi esetben is vezethet a belső görcsös kényszerű hozzáállás akaratlanul is vitákhoz. Ismerjük meg magunkat, mit hordozunk magunkban, és merjünk őszintén beszélgetni a társunkkal. Megnyílni egymás számára nem kiszolgáltatottságot jelent, hanem teljes bizalmat, egyenességet és a közös életünk iránti teljes odaadást.

Lelkünk rengeteg belső szereplőjén múlik, hogyan kommunikálunk, miként bánunk a választottunkkal. Születésünktől fogva rendelkezünk egy karakterrel, amire rárakódnak a megélt tapasztalataink. Nem lehetünk hibátlanok, ahogy senki sem. És nem is kell annak lennünk. De ha ezt elfogadjuk, akkor csak egy dologban kell döntenünk. A szeretet kérdésében. Mert a szeretet döntés kérdése. Ha eldöntjük, hogy szeretjük a hitvesünket, akkor minden mást el tudunk rendezni.

Ha hasznosnak találtad a posztot, akkor csatlakozz a követőkhöz.