„Nem lehet valakit megismerni, akit nem szeretek, és nem lehet szeretni valakit, akit nem ismerek.” (Feldmár András) 
A szeretethez rendszerint nagy érzelmeket társítunk, pedig a hétköznapokban a legegyszerűbb formákban jelenik meg. Nem feltűnő, nem hivalkodó és nem harsány. Csendesen körbeleng minket, ha nem figyelünk oda rá, talán nem is értékeljük kellően. Néhány mindennapi megmutatkozása a szeretetnek. 

Valódi gondoskodást kapunk. Az apróságok jelzik a figyelmet. Nem csupán ismer a másik ember, de igazolja is az ismereteit. Hány cukorral (vagy édesítővel) isszuk a kávét? Mennyire legyen sós a kedvenc ételünk? A ruháinkat már este előkészítjük vagy reggel gyorsan kikapkodjuk a gardróbból? Láthatóan ezek nem nagy dolgok. Mint oly sok helyen, itt is a részletekben van az ördög elrejtve. Olyasmikben, amelyek talán nekünk a legfontosabbak, mert a szokásainkból vagy a személyiségünkből fakadnak. Amikor valaki veszi a fáradtságot és fontosnak tartja a kedvünkbe járni, és ügyel a nekünk lényeges nüanszokra, akkor biztosan szeret. Kizárólag szeretetből teszünk plusz erőfeszítéseket, amikor olcsóbban is megúszhatnánk. 

Számít a véleményünk. Fontos, hogy türelmesen meg és végighallgassanak, nem közbe szólva vagy mással foglalkozva. Az még inkább, hogy kíváncsiak legyenek a véleményünkre. A közös döntésekbe bevonódjunk, ne a hátunk mögött szülessen a minket is érintő döntés. Ha pedig személyes ügyről van szó, akkor is elvárható, hogy a helyzet felvázolásra kerüljön és véleményezhessük. Akkor érzünk közel magunkhoz valakit, ha megosztja velünk örömét, bánatát, kihívásait. És természetesen ez kölcsönös. Akit ignorál a közege, azt nem hallgatják meg. Nem fontos, amit mond, nem érdemleges a hozzászólása. Ha az is lenne, senkit sem érdekel. Lehetnek jó gondolatai, ötletei, ám azok nem hallgattatnak meg. Elemiekben határoz a szeretet minőségéről, a beszélgetések megléte vagy hiánya. 

Mellettünk áll és támogat. A szeretet segítőkész. Néha a jelenlét elég, hogy érezzük társunk velünk van. Máskor ki kell állni mellettünk. Szóban és tettben egyaránt. Ha valami hátrány ér ne maradjunk magunkra. Érdekes, amikor valami külső sérelem ér bennünket, mennyire fel tudja dühíteni ez a szeretteinket. Azt meg észre sem vesszük, ha belülről fakad a bántás. Bizonyára ismerős, amikor a férj egy társaságban a feleségét froclizó poénokat enged meg magának. Humornak szánja, de ez inkább megalázó, mint támogató hozzáállás. Persze, van ennek tolerálható mértéke, egy-egy vicces közös sztori kapcsán, de sokszor egyoldalúan szólnak ezek az otrombaságok a másik hiányosságairól vagy inkompetenciájáról. Ha a kárunkra viccelődik, pláne valaki, aki elvileg szeret, akkor nem szeretetet érzünk, hanem lekezelést. Ilyenkor nem mellettünk, hanem velünk szemben áll.

Szimplán csak elfogad. Akkor is, ha nem teljesen ért meg. A rigolyák, különcségek, a személyiségünkből eredő furcsaságok tesznek minket egyedivé. És egyben a környezetünk számára elviselhetetlenné. Értékeljük azt, aki elfogad minket változtatás nélkül. Aki szótlanul elintézi azt, amit a mi szertelen természetünk szanaszét hagy maga után. Vagy ellenkezőleg, erőt vesz magán és viszonylagos rendet csinál, mert tudja, hogy mindent az élére szeretünk állítani. Ahol elfogadnak ott jó lenni. Mert önmagunk lehetünk mindenféle kritika nélkül. Elmondhatjuk mi bánt, mi foglalkoztat és nem futunk bele kioktatásba, Ítélkezésbe. Mert a másik tudja, hogy senki sem tökéletes, és minden hibánkkal együtt is szerethetők vagyunk. Vagy ki tudja, talán csak így vagyunk igazán szerethetők. 

Megmondja, ha kellemetlen is. A szeretet nem csak simogat. Időnként, annyira elmerülünk a saját világunkba, hogy nem látunk tisztán. Elvakít a korlátoltságunk, mint a fényszóró az éjszakában. Ilyenkor kell a külső kontroll. Valaki, aki átlátja a helyzetünket, és meg is meri mondani az igazat. Számtalan embert látni, akinek a környezetében nincs senki, aki venné a bátorságot és beolvasna neki, ha épp fejjel rohan a fal felé. Mindezt szeretetből. Rögvest megkérdőjelezzük a szeretetet, pedig inkább arról van szó, hogy nincs meg az őszinteségnek ez a fajta kultúrája. Hiszen ki akarná bántani, a szerettét? Elvileg senki. De, ha mi nem teszünk érte, akkor az élet majd odasóz egy nagyot. Akkor meg kárálhatunk, hogy miért nem szóltunk időben. Fájdalmas a szerettünktől azt hallani, hogy hülyeséget csinálunk. De ha ez történik két dolog jusson eszünkbe. Egy: hatalmas merészség kellett hozzá, hogy közelállóként megmondja az igazat. Kettő: később, nyugodt körülmények között fontoljuk meg, amit hallottunk. Talán jót akar nekünk. 

A szeretet kiszolgáltatottságot feltételez. Ki vagyunk téve egy másik embernek. Megmutatkozunk előtte, kitárulkozunk, vállaljuk magunkat, nyíltan, őszintén. Nem szorongunk, hanem felszabadulunk. A szeretet nem versengés. Bármely fél belekezdhet abba, hogy jobban kimutatja a másik iránti szeretetét, akár a leghétköznapibb módokon. Adni ebben az értelemben is öröm. Egy jó kapcsolatban pedig minden adás viszonzásra talál. Mert szeretve lenni, szeretettnek lenni nagyszerű érzés. Vágjunk bele! Amint Erich Fromm mondja: „Szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél előbbre valónak ítéljünk - és vállalva a kockázatot, mindent föltegyünk ezekre az értékekre.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor élvezd ki a szeretettséget és add meg te is ezt a másiknak. 

Fotó: marymarkevich, freepik