Ezek a mai fiatalok!

Valóban problémásabb a mai fiatalság?

„Nem rosszabbak a mai fiatalok, mint a korábbiak, csak sokkal rosszabb forrást kapnak.” (Hevesi Krisztina)
matheus-ferrero-lialq2siquk-unsplash.jpg
Az idősebb korosztályok időről időre előhozakodnak ezzel a csalódást hangoztató felvetéssel, hogy a mai fiatalok rosszabbak, ilyenek, meg olyanok, és bezzeg az ő idejükben. A generációs különbségek mindig okot szolgáltatnak az összehasonlításra, amelynek a konklúziója valahogy sosem hízelgő a gyerekekre nézve. Valóban problémás a helyzet, vagy csak felfújjuk a dolgot?

A szülő szerepe. Kezdjük azzal, hogy elsősorban mi formáljuk a csemetét. Tehát olyanok, amilyenné mi tesszük őket. A szülő nyomkodja a telefonját a játszótéren, és csodálkozik, hogy a gyerek ugyanezt csinálja. Eleinte poén, hogy a kicsi úgy tesz, mintha telefonálna. Hamarosan már jobban kezeli a telót, mint mi magunk. Aztán meg ledorgáljuk, hogy ne lógjon állandóan a kütyükön. Pedig ezt látta, ezt másolja. Meg lehet tanulni a digitális eszközöket is kulturáltan, korlátok között használni, és ajánlatos is.

Figyelemhiány. Mintha népbetegség lenne az ADHD, azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, egyre nagyobb számban azonosítják gyerekeknél ezt a fejlődési rendellenességet. Pár évtizede még alig hallottunk erről a betegségről, mára pedig kiemelkedő számban szenvednek tőle. Valószínűleg azért is emelkedik az esetek száma, mert többen jutnak el orvoshoz, ahol felismerik a tüneteket. Ám Simon Sinek könyvében rámutat arra, hogy egyre több a figyelmünket folyamatosan elterelő ketyere körülöttünk. A telefon jelez, mert üzenet érkezik, mert like-olják egy fotónkat, mert újabb e-mail kaptunk. Mi pedig késztetést érzünk rá, hogy azonnal megnézzük, mi a történés. Ezek az apró, de állandósult megzavarások kibillentenek minket az adott tevékenységből, és aláássák az erős fókuszáltságot. Nem biztos, hogy mindenki figyelemhiányos, de a legtöbben kizökkenthetők vagyunk.

Életrevalók? Az említett tényező csak egy a sorban azok között, amelyek hatással vannak egy kialakuló személyiségre. Elgondolkodtató, hogy az utóbbi évtizedekben nem toltuk-e túl az individualista szemléletet. Az énközpontúság tökéletesen átitatta az életünket, a karrier építéstől a gyermeknevelésig vagy a leghétköznapibb viselkedésig. Gondoljunk a helikopter szülőkre, akik szigorú biztonsági őrként figyelik csemetéjük minden mozdulatát és ugranak az első neszre, hogy a segítségükre legyenek. Mindent megoldunk helyettük. Mindent megadunk nekik. Azt sulykoljuk beléjük, hogy minden jár nekik, akár erőfeszítések nélkül is, akkor, amikor akarják. Ők a legjobbak, a legaranyosabbak és alapvetően ők a legek minden téren. Megóvjuk őket a kudarctól aztán nem értjük, hogy miért nem állnak meg a saját lábukon. Miért nem önállók, miért nem kezdeményezők, miért követelőzők, miért türelmetlenek? Az életre valóság hiánya a mi nevelésünk gyümölcse.

Kamasz lázadók. A világ változik, és ezzel egyetemben mindannyian változunk, a fiatalok is. Az elmúlt időszakban ráadásul a változás felgyorsult és erre nem feltétlenül reagáltunk megfelelően. Ami biztos, hogy a gyermekeknek felnövésük alatt a határok mellett kellő önállóságot is kell kapniuk, tanulniuk. Tudniuk kell, hogy nem kolbászból van a kerítés, és néha a keserű pirulát is le kell nyelniük. Nekünk pedig tudnunk kell azt, hogy a kamaszkori lázadás kikerülhetetlen. Ez a felnőtté válás fontos része. A szülőről való leválás karakán folyamata nem a szülő ellen irányul. Az útkeresés és hirtelen végbemenő külső és belső változásokra való reagálás. Nem megoldanunk kell ezt a helyzetet is, hanem biztosítanunk arról, hogy mellette állunk. Egy hátország vagyunk, ahova bármikor fordulhat, ha úgy érzi szüksége van ránk. A kezdetektől való elfogadással és a belé vetett bizalommal segíthetünk a legtöbbet.

Nagyszerű példák. A mai fiatalok közt legalább annyi az értékes ember, mint más generációkban. Mert ez nem a kor függvénye, hanem a gondolkodásé és az értékrenddé. Erre kiváló példák olyan ifjú, elkötelezett és sikeres vállalkozók, mint Mészáros Dávid, aki megújuló élelemforrások technológiájával foglalkozik vagy Wettstein Albert és Zsoldos Botond, akik hatékonyan lépnek fel az ételpazarlás ellen, illetve az informatikában utazó Pálfi Dóra. Ezeket a fiatalokat elnézve, azt látom, hogy értékek és értékteremtés mentén haladva adnak a világnak valamit, amitől az jobb hellyé válik. A saját meggyőződésük szerint formálják és alakítják a környezetüket, kidolgozzák az ötleteiket és kitartóan dolgoznak a megvalósításukon. Ezt tapasztalva, okafogyottá válik a bevezetőben említett, és közszájon oly népszerű hasonlítgatás.

Tehát nem gondolom, hogy rosszabbak a mai fiatalok, mint a korábbi nemzedékek. Egyszerűen mások. És a mély szakadék, ami a különböző generációk közt terül el, úgy érezzük, feljogosít arra, hogy ítéletet mondjunk. De mi alapján ítélkezünk? A saját szempontrendszerünk alapján. Az pedig gyakorta éppen a számunkra nehezen érthető vagy befogadható eltérésekből ered. De ne engedjünk teret a különbségek okozta megpecsételésnek, és ne becsüljük alá a fiatalságot, mert ők is káprázatos dolgok alkotói lehetnek. Amint azt Thomas Mann mondta: „Hova is jutna a világ, ha az érettségé volna az utolsó szó! Érleletlenségünk révén még sok újdonsággal, még számos forradalommal fogjuk megajándékozni emberiséget!”

 

 

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldalt követőkhöz! És szemezgess még a bejegyzések közül.

Fotó: Matheus Ferrero, Unsplash