„Szinte minden szülő odaadná az életét a gyerekéért - de olyan kevesen hajlandók komoly áldozatot hozni érte.” (Ranschburg Jenő) 
Van, akit elgondolkodtat és van, akit nem. Van, aki lelkiismeretes, és van, aki érdektelen. Bárhogy álljunk a szülőséghez, az biztos, hogy megváltozik valami, ha gyermekünk lesz. A kérdés, hogy felnövünk-e a feladathoz? Kellően változunk-e mi is körülmények hatására, és jó szülők leszünk-e? És mit jelent jó szülővé válni? 

„Boldog” tudatlanság. A gyerek ritkán kér számon. Ö szimplán beleszületik abba, ami családnak hívnak. Hogy milyen ez a hely? Neki természetes. Nincs fogalma róla, hogy lehetne jobb vagy rosszabb. A keserves körülmények is elfogadhatók akkor, ha ezt tekintjük normálisnak. Számára ez a család. Később kitárul a világ és felvilágosodik. Megtudja, hogy az csak egy lehetőség a számos közül, amiben él. És a pozitív vagy negatív benyomásaitól, élményeiről függően szimpatizál vagy nem a közegével. Felnőve hibáztathat minket, a családját, és dönthet úgy, hogy ő másként csinálja majd. Ám gyermekként kevés lehetősége van beleszólni az otthoni dolgokba. Abban a korban tehetetlenül hánykolódik a mi sodrásunkban. 

Családi melegség. Időnként látni gyerekeket, akiket ide-oda rángatnak a szüleik. Sok minden megbocsátható, de legyen egy biztos pont, mondjuk esténként, ahol nyugovóra térhet apa és anya közelségében. A gyermek erősen kötődik a szüleihez. És a figyelmükért sok mindent megtenne, csak végre figyeljenek rá. A kölyök nem kolonc a nyakunkon. Egyesek szerint ő is csak egy feladat a napi listánkon, amit ki kell pipálni. Ez is jobb a semminél, már ha lelkiismeretesen végezzük a kötelességünket. De még jobb, ha felismerjük a pillanatok szépségét. A gyerek nem egy streaming csatorna, ahol ha lemaradtunk valamiről később visszanézzük. A gyerek a valóság itt és most. Felnő és nem lesz lehetőségünk pótolni, amit elmulasztottunk. Jó és rossz élményeken, momentumok sokaságát keresztül vezet az út a felnőtté váláshoz. És mi részei lehetünk ezeknek a fontos eseményeknek. Ha akarunk.

Elérhető szülő, megélő szülő. Tehát a tudatos jelenlét szülőként is jól jön. Nem kell állandóan velük foglalkoznunk, de szükséges az idő, ami csak az övék és a miénk közösen. Magam is tapasztalom, hogy a kislányunk könnyebben engedi megcsinálni a dolgaimat, ha előtte neki is jut belőlem egy darab, és játszom vele. De akkor vele vagyok, nem tekintetek a tv-re vagy piszkálom a telefonom. Sok szülőnek ez olyan mintha a fogát húznák, alig várják, hogy vége legyen a gyerekes időszakoknak és mehessenek a fontos dolgukra. Értsük meg! Sosincs annál fontosabb, mint, amit éppen csinálunk. Ha a gyermekkel vagyunk, hát legyünk vele, és ne az óránkat nézzük, hogy mikor jár le az idő. A gyermekvállalásunk döntésének hozadéka, a hosszútávú elkötelezettség a csemete felé. És ez rendkívül örömteli, ha átadjuk magunkat neki. 

Minek kellett? Mindig meglepődöm, amikor hányaveti ősöket látok. A múltkor egy hazai nyaralóhelyen akaratlanul is beleláttam egy apa és a fia kapcsolatába. Az apuka szivarozgatott és szinte állandóan beszélt a telefonján. A 10 év körüli kisfiú próbált valami elfoglaltságot találni, de rendszerint csak fegyelmezést kapott. Ne rugdosd a követ, ne állj a lépcső szélére és hasonlók. Az elég hangos telefonbeszélgetésekben többször is elhangzott, hogy visszaviszem majd Dubajba a napokban a srácot. Nem tudom, kinek szóltak ezek a fennhéjázó mondatok, de a kisfiú láthatóan nem lett lelkesebb tőle. Vajon tényleg a rongyrázás számít? A drága utazások? Vagy legalább ennyit ér a szülővel való közös játék a szőnyegen? Nem tudom. Kettejük kapcsolatából is csak röpke részletet láttam, ebből mélyreható következtetést nem lehet levonni. De azért találkozni olyanokkal, akiket nem igazán érdekel a gyermekük. Inkább telefonálnak, ürügyet keresnek, lelépnek, munkába temetkeznek. A kérdés jogos, mi szükségük volt, van a gyermekre? A gyermeknek ugyanis nagy szüksége lenne rájuk. 

Pénzben mérve. Még egy szép kibúvó a valódi szülői szerepvállalás alól. Mi biztosítjuk a financiális hátteret a jelenéhez és a jövőjéhez. Ezért nincs időnk rá. Dolgoznunk kell. De biztosítjuk róla, hogy mindene megvan és meglesz mellettünk. Csupán az egyik legfontosabb, a szeretet kimutatása hiányzik. Mert ez pénzben nem vehető meg. Bizonyára az iránta érzett szeretetből is építkezik a felelősségvállalásunk. De nem elég megvenni a menő játékokat és cuccokat, amivel lekenyerezhetjük. Nem elég puccos helyekre vinni, hogy megmutassuk, milyen jól megy a szekér. Ezt egy gyermek úgysem értékeli. Ezzel inkább a saját felnőtt környezetünkben vágunk fel és mutogatjuk magunkat. Egy csemete sokkal többre tartja azokat a perceket, amikor akár egy olcsó játékkal játsszunk, de együtt vagyunk. Persze adhatjuk az anyagiasság példáját, ha később mi magunk sem várunk túl sok figyelmet a felnőtt gyermekünktől. 

A szülői tökéletlenségünket elnézik a gyermekeink, ha őszintén törődünk velük és odafigyelünk rájuk. Hibázhatunk, hibázni is fogunk, talán nem tartjuk magunkat igazán jó szülőnek, de ha elég jók vagyunk, és megértjük a szeretet kimutatásának fontosságát, a tartalmas közös időtöltések értékét, akkor a legtöbbet már meg is adtuk a gyerekeinknek. Ha részt veszünk az életükben, a családunk hosszú távú boldogságát alapozzuk meg. Ezt Berg Judit nagyszerűen szavakba öntötte: „Jó látni, ahogy a gyerekeim okosodnak, küzdenek és alakulnak, tanulnak élni, szeretni, szerelni. Mert egyszer majd belőlük is szülők lesznek, és az otthon látott mintát követik majd. Ők is szerelők lesznek, az unokáimról fognak gondoskodni, én pedig büszke nagymamaként itt-ott besegítek majd a szerelésbe. De egyelőre még a magunk életét szerelem. Szerelem. Mi volna más?” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor olvass még az oldalon témába vágó cikkeket. Vagy olvasd könyv formájában az elmúlt évek releváns cikkeiből készült illusztris válogatást. 

Fotó: freepik