„A gyereknevelésben nem beszélni kell. Mondhatsz, amit akarsz, úgysem a szavaiddal - az életeddel mutatsz példát.” (Nyírő András) 
Tudjuk, hogy a környezetünk nagy hatással bír. Különösen igaz ez a gyermekévekben, amikor mindenre fogékonyak a kicsik és a behatások által is gyarapodnak. Ami akkor történik, az nem csupán benyomás, az maga a személyiségformáló erő. Érdemes megfontolni, miként állunk hozzájuk és foglalkozunk velük. 

Veszélyes elemek. A pszichopátiára való hajlam bennünk lehet genetikailag. Ilyen alappal egy mérgező miliő táptalaja lehet a szociopátiának, ahol a személyiségbeli problémákat a környezeti és szociális tényezők okozzák. A negatív és bántó közeg elősegítheti a lehető legrosszabb én kialakulását. De az ellenkezője is beigazolódhat, egy szerető környezetben felnőve, az illető képes lesz kordában tartani és szabályozni a kapott, veszélyesebb tulajdonságait. Mondhatni, mindez szokás és szokatás kérdése. Ám ezek szélsőségek. Ettől függetlenül is minden gyermeknek jót tesz, ha helyes sémákkal, attitűddel találkozik. Joguk van hozzá, hogy a legjobb esélyekkel vágjanak neki a nagybetűs életnek. 

Ki neveli? Talán a YouTube és társai. Az online médiumok, a pergő, villódzó, modern rajzfilmek vagy a szülői kontroll nélküli egyéb tv műsorok. Nem véletlenül találták ki a korhatár-besorolást. Nem gondolom, hogy az agresszív filmektől automatikusan agresszorrá válnának a gyerekek. De azt igen, hogy láthatnak olyat, ami magyarázat nélkül félelmet és szorongást szül bennük. Felnőttel nem beszélgetnek ezekről, de ott van bennük, viszik magukkal és feszengenek tőlük. Nem is kell a médiáig elmenni. Bőven van körülöttük számtalan dolog, ami felzaklató. A társaktól hallottak, az iskolában megéltek, nem múlnak el nyomtalanul. A minap egy tanítónő mesélte, hogy egy magyar óra keretében felmerültek problémák, amelyek foglalkoztatták a kicsiket. Miután ezeket kibeszélték, a közérzetük is jobb lett, és a munka is jobban haladt. Vita, válás, betegség, anyagi kihívás, mind felnőttes ügyek, de érintik a gyermeket is. Ha mást nem, elcsíp beszélgetés-foszlányokat és abból von le következtetéseket. Nem biztos, hogy az értelmezése megfelelő. Olyan viszonyt ápoljunk a gyermekünkkel, hogy nyitottan beszélgethessünk, akár rizikós, őt nyomasztó témákról is. 

Hogyan nevelünk? Ritkán, ha muszáj? És szülői erőből, szigorral, rászólva vagy partnerként türelemmel? Érthető, hogy az egész napos taposómalomban nem könnyű türelmesnek lenni egy akaratos gyerekkel, aki kiszabadulva a kötöttségeiből, otthon végre elengedi magát. De vállaltuk a szülőség nemes feladatát, ez is részét képezi. Persze, néha elszakad a gépszíj és fegyelmezünk, ezt tudjuk. De nem tehetjük ezt folyton. A szigorú fegyelmezés nem egyenlő a neveléssel. Emelt hangnemben és fenyegetőzve, ha célt is érünk, a gyermek kényszeredetten tesz eleget a felszólításunknak. Értelmetlen bizonyos dolgok megvonását lebegtetni, ha magunk sem ragaszkodunk ehhez konzekvensen. „Ha nem hagyod abba azonnal a játékot, holnap nem mehetsz el a szülinapi buliba.” A gyerek is tudja, hogy nem gondoljuk komolyan. És bizony rengeteg alkalommal többször kell elismételnünk a mondandónkat, hogy meghallja végre. Én néha ilyenkor bevettem a falnak beszélést. Hangsúlyozva, hogy a fal előbb megérti, amit mondok neki, mint ő. Közös nevezőre kell jutnunk. Hiába vagyunk a szülei, ha csak erre építve, magas lóról beszélünk hozzá, felnőttként utasításokat osztunk, nem lesz együttműködő. Emberszámba kell vennünk, akkor ő is komolyabban áll hozzánk. 

Nevetünk eleget? Gyakran megkapom otthon, hogy mindent elviccelek és ez nem jó. Van benne valami, ám olyan sok mindenre gyógyír a vidámság. Felkelni is könnyebb, a hisztis vagy sírós helyzeteket is egyszerűbb megoldani. Az ember nem tud egyszerre sírni és nevetni, senkinek nem lehet egyazon időben rossz és jó kedve. A bohóckodás kizökkent a búbánatból és mosoly formájában reagálást követel. Abban a pillanatban bevontuk a gyermeket a szituációba. Mosolyog, nevet, ergo hallott minket, reflektál is, és innen a következő lépés, hogy cselekvésre bírjuk. A humor jelenléte egyébként is fontos a kapcsolatokban. Végtelen árulkodó, amikor eltűnik a nevetés egy család életéből. Átveszi a helyét a csönd, a kedveszegett légkör, esetleg a harag, a veszekedés. Egyik sem a jó irányba visz. Az élet nehézségeit humorral könnyebb átvészelni. És a humor, az irónia, a vicc az önreflexió fontos része is. Aki tud másokkal együtt vagy akár önmagán is felszabadultan nevetni, mindenféle sértődés és belső frusztráció nélkül, annak az önképe is egészségesebb. 

Van ideje? A gyermeknek magára. És nekünk rá? Kétlem, hogy akkor csináljuk jól, ha minden idejét beosztjuk. Ma rajzszakkör van, holnap cselgáncs, szerdán szolfézs, csütörtökön zongora és így tovább a végtelenségig. Ha állandóan lekötjük valamivel, akkor mikor lehet gyerek? Csak szimplán egy gondtalan gyerek, amikor ő rendelkezik az idejével. Lesz elég kötelezettsége az életben, ahogy halad előre. Nem érdemes ezt túl korán elkezdeni. A közös időtöltést pedig mi ne kezdjük el túl korán hanyagolni. Szükségünk van rá. Gyakran csak azt emeljük ki ebből a gondolatból, hogy neki fontos ez. Nekünk legalább annyira. Hiszen, amennyire mi a szülei vagyunk, ő ugyanannyira a gyermekünk. A közösen átéltekre együtt emlékszünk majd vissza nagy nosztalgiával. Mind a részesei vagyunk, ez nem kizárólag az övé vagy a miénk, hanem közös élmény. Közös családi élmény, amely közösséget és összetartóerőt generál köztünk. Nem éri meg kimaradni a gyerek életéből, és engedni az aktuális eltérítőtényezők csábításának, mert csak együtt építhetünk szilárd családi kötelékeket. 

Egyszerű összetevőkről van szó. Beszélgetések, partnerség, vidámság, időtöltések. Olyan alapok ezek, amelyek bármilyen emberi kapcsolatunkra pozitív hatással vannak. Általuk mutatkozik meg az érdeklődés, a törődés a másik iránt. Ebből szökken szárba a szeretet és a bizalom virága, amely kiteljesíti az adott viszonyt. A gyermeknek létfontosságú egy kiegyensúlyozott és biztonságra épülő közeg. Ahol érzi, hogy ha mondandója van meghallgatják, ha szükséges támogatják, a szülei számítanak rá és ő is számíthat a szüleire. Komoly ügyekben és szórakozásban egyaránt. A közeg, amit a családban teremtünk, a legstabilabb mentális és érzelmi háttér, amit adhatunk. Amint azt Polgár László megjegyezte: „A nevelő legyen optimista. Higgyen a nevelés személyiségfejlesztő, képességfejlesztő - óriási, de reális - lehetőségeiben. Minden egészségesen született gyermek potenciálisan zseni, s hogy azzá válik-e, az Önön is igen jelentős mértékben múlik.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is. 

Fotó: freepik