A legjobb kor, a gyermekkor

Neveljünk kiegyensúlyozott gyerekeket

„Drága gyermekem, gondoskodom rólad, védelmezlek, amíg fel nem nősz, aztán hagylak szabadon szárnyalni. A szeretetem azonban örökre megmarad.” (Charlotte Gray)
game-characters-1751487_960_720.jpg
A december az ajándékozás hónapja. A gyerekek már bőszen számolják, hányat kell aludni – már csak hármat – és megérkezik a Mikulás. A mi kislányunk ugyan még tudatosan nem számol, de azt már ő is emlegeti, hogy annak hoz ajándékot a Mikulás, aki szót fogad. Szülőként gyakran elfog minket a vágy, hogy oly sok és drága meglepetéssel kedveskedjünk szeretett csemeténknek, mintegy elkényeztetve őt. Azonban vannak olyan értékek, amelyekkel napról napra megajándékozhatjuk gyermekeinket, ezzel segítve őket egy kiegyensúlyozott élet felé vezető úton.

Ezt az útmutatást hívjuk nevelésnek. A jó nevelés nem a kényeztetésről szól, nem arról, hogy ami pénzen megvehető, azt mind megadjuk, megvásároljuk. Nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk, és csináljon, amit akar, majd csak felnő valahogy. A nevelés sokkal inkább a szülőről szól, mint a gyermekről. Mert neki kell felállítania azokat az alapelveket, amelyek megfelelő erkölcsi, mentális, kulturális és magatartásbeli mércével szolgálnak. A szülő fogja ezeket képviselni, betartatni és alkalomadtán belátása szerint áthágni is. Nézzünk néhány fontos elvet, amely egyengetheti a sorsukat.

Feltétel nélküli szeretet. Nem tehetjük a szeretetünket semmitől sem függővé! Gyermekünknek tudnia kell, nem a tetteitől függ, hogy szeretjük-e. Brian Tracy könyvében olvastam anno és mély benyomást tett rám, hogy ő akkor is biztosítja a szeretetéről az apróságait, ha épp rossz fát tettek a tűzre, ezért büntetésre van szükség. Mi is alkalmazzuk, ha Elizánál némi fegyelmezés szükségeltetik. Azt mondjuk neki; „Tudod kicsim, nagyon szeretlek, de most akkor is be kell tegyelek a kiságyadba egy kicsit, mert nem fogadtál szót.”. Megerősítjük benne az érzést, hogy önmagáért szeretjük, de arra nem adunk engedélyt, hogy visszaéljen a szeretetünkkel. Ez az egy állásfoglalás radikálisan egészségesebb lelkületet eredményez, ami sarkalatos, ha megnézzük, milyen sok felnőtt életében okoz problémát a gyermekkorból hozott szeretetlenség berögzültsége.

Ne keljen küzdeni a figyelmünkért. Ez tulajdonképpen az előző pont megtoldása. Egy felnőtt figyelmét rengeteg dolog próbálja elragadni. Mosogatás, fűnyírás, munkahelyről hazahozott feladatok, focimeccs a tv-ben. Ha mindig van valami, ami jelentősebb, mint a gyermekünkkel lenni, akkor előbb utóbb kialakul benne egy kisebbségi érzés, hogy ő nem fontos, nem elég jó. Jelöljünk ki időszakokat, amikor kizárólag, zavartalanul velük foglalkozunk. Más esetben a családon belül jön létre versengés a szülő figyelméért vagy szeretettéért. Például rivalizálás a testvérek között. Ki kap több törődést? Kire figyel jobban oda anya vagy apa? De elő vehetjük ezt a jól ismert mondatot is; „Látod, az öcséd mennyivel ügyesebb, okosabb, erősebb, stb. mint te?”. Ne teremtsünk olyan helyzetet, ahol a gyermeknek küzdenie kell a törődésünkért. Előzzük meg ennek a jelentős lelki törésnek a kifejlődését.

A gyermek nem a tulajdonunk. Ezt a gondolatot szintén Brian Tracy-nél olvastam, és nagyon megfogott. Szerinte a gyereket kölcsönkaptuk az élettől, és a mi feladatunk annyi, hogy megfelelő iránymutatással lássuk el, támogassuk a fejlődését, cseperedését, hogy felnőve megtalálja a helyét a világban. Neveljük, formáljuk helyesen, lássuk el ismeretekkel, és ha eljön az ideje, akkor engedjük el. Mi a legjobb tudásunk szerint megtettük, amit tehettünk, menjen tovább a maga útján. Manapság ugyan trendi a mamahotel a fiatalok körében, mégis ami igazán kiábrándító, amikor egy szülő láncolja magához a felnőtt gyermekét. Erőteljesen bele tud ilyesmi piszkítani mondjuk egy párkapcsolatba. Az egyik félnek állandóan be kell jelentkeznie telefonon, minden hétvégi program, hogy megyünk a mamához, állandó beleszólások a pár döntéseibe. Természetes folyamat a szülőről való leválasztódás. Ezt a szülőnek is el kell fogadnia. Ennek a gördülékenyebbé tétele szempontjából lényeges, hogy a szülők kapcsolata egymással, a gyereknevelés ideje alatt is ápolva legyen. Mert előbb-utóbb újra ott maradnak kettesben.

Példák vagyunk. Gyermekünk számára mi vagyunk a legfőbb minta. Vigyázzunk magunkra, mit teszünk, mit mondunk, milyen szokásaink vannak. Dohányzás, ivás, káromkodás, egészségtelen táplálkozás, tv-zés, sportolás, és sorolhatnánk még. Minden másolódik az utódaink által. A jó is és a rossz is. A pici ártatlan, tiszta és befogadó, alakítható, mint a gyurma. Elsődleges tanulási módja a „nagyok” utánzása. Számára a szülő feddhetetlen. Mi örömmel látjuk, milyen sokat számít akár az étkezés terén, hogy ha zöldség, gyümölcsöt fogyasztunk, akkor ő is. Ha nem tv-zünk állandóan, akkor ő sem azon nő fel. A tv egyébként nagy mumus. Igyekszünk a legegyszerűbb mesék elé is odaülni vele, és kommentálni, mit lát. Hisszük, hogy gyermekkel való foglalkozás megtérül. Ne feledjük, a példánk ragadós és tartós.

Ne támaszunk elérhetetlen kihívásokat. A tökéletesség elérhetetlen. Nincs értelme már a korai években forszírozni és beégetni a fejekbe. Meg kell tanulni elsajátítani készségeket, tudást, de ezeknek korántsem a hibátlanság a célja. Az életre kell felkészíteni őket, azt pedig kudarcok szegélyezik. Mindig azok az életrevalóbbak, akik az iskolákban nem a legjobb érdemjegyekkel rendelkeznek. Ha elvárjuk a gyermekünktől a tökéletességet, kialakítunk benne egy görcsösséget, egy örök elégedetlenséget, aminek soha nem fog tudni megfelelni. Egész életében olyan ábrándot kerget majd, amit nem fog tudni megvalósítani.

Talán nem is vagyunk tudatában időnként milyen csekélységekkel járulunk hozzá a gyermekünk fejlődéséhez. Két lábon járó gyakorlati nevelési lexikonok vagyunk mindannyian. Amit képviselünk, ami mellett következetesen kitartunk, azok vagyunk, azt örökítjük tovább. Ha magunkra odafigyelünk, akkor megkönnyíthetjük a dolgát csemetéinknek, mert kincset érő útravalóval látjuk el őket. Ezért zárásként álljon itt az egyik legnagyszerűbb javaslat, amivel egy apa a legtöbbet teheti a gyermekeiért. Szeresse a gyermekei anyját. És fordítva, az anya szeresse az apróságok apukáját. Ahogy Gary Chapman fogalmazott; „Amire a legtöbb gyereknek szüksége van, az a szeretet.”. És a legtöbb felnőttnek is.


Ha nem tartottad túl gyerekesnek a posztot, akkor csatlakozz a követőkhöz, és tarts velünk legközelebb is.