„A szülői lét hátulütője, hogy a hétköznapi teendők annyit elvesznek az ember életéből, hogy megfeledkezik arról, hogy minden a jövő felé mutat. Egy szülő napjai azzal telnek, hogy becsatolja a gyereket a gyerekülésbe, esti mesét olvas neki, és gabonapelyhet készít reggelire. Szülőként az ember egyfajta rutint alakít ki, hogy a világ biztonságosabbnak tűnjön a gyereke számára. S ha nem figyel oda kellőképpen, megfeledkezik róla, hogy a valódi munkát nem ezek a feladatok jelentik.” (Ferrett Steinmetz) 
A gondoskodó szülők idejét éljük. Sőt a túlgondoskodó és túlféltő szülőkét. Minden meg akarunk csinálni helyettük, a sorsukat is előre el akarjuk rendezni. Közben sokszor a saját generációnk fejével nevelgetjük őket és elavult elveket sulykolunk beléjük. De, ami a mi időnkben menő meló volt, vagy akár ma az, talán 20 év múlva már nem is létezik. Ezért a szakmaiságon kívül egyéb más képességek is felértékelődtek. Ezek mellett viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni egészen hagyományos alapvetésekről, amelyeket otthonról hozunk. 

A család az egyik legjobb tanulási színtér. Minden, ami otthon zajlik, az továbbadódik a gyereknek. Ha otthon rendszeresen felcsattanunk a beszélgetésekben, akkor azt látja, hogy így kell rendezni a konfliktusokat. Ha minden házimunkát anya végez, akkor ezt tekinti mérvadónak. Ha állandóan elfoglaltak vagyunk és nincs időnk rá, akkor ezt veszi természetesnek. Persze, mondhatja az otthoni tapasztalatokra, hogy utálja őket és ő másképp fogja csinálja, de a kiindulási alapok ezek lesznek. Később egyéb élmények, másoknál megismert benyomások hozzák el a felismerést számára, hogy más módon is működhet a család. Amit tőlünk látnak, hallanak, megélnek, azt viszont nem felejtik el. Mélyen ott él bennük és így vagy úgy, de előjön és felidéződik, ha szükség van rá. Gyakran figyelem a hazai viszonyokat. Elnézem a gyerkőcöt, mit, hogyan csinál vagy épp nem csinál. Érdekes megfigyelésekre lehet így szert tenni, nem csupán róla, de rólunk a szüleiről is.

Köszönet. Bizonyára ismerős helyzet, amikor a kisgyerek kap valamit, majd a mellette álló szülője finoman unszolni kezdi a "mit mondunk ilyenkor" mondattal. A pici pedig rávágja, hogy „köszönöm”. Próbáljuk ezzel a masszívan direkt rávezetéssel kiskorban tanítani a köszönet kifejezését. De mi a helyzet velünk? Mi használjuk a köszönömöt? Még egy életszerű példa. Gyakorta állnak fel a gyerekek az étkezést követően az asztaltól azzal a felkiáltással, hogy "elég volt" és mennek a dolgukra. Egészen pici változtatás, ha ez úgy hangzik, "köszönöm, elég volt". De a jelentése teljesen más. Utóbbi esetben elismerik annak az erőfeszítését, aki eléjük tette az ételt. És itt kerülünk a képbe mi. Nekünk szokásunk megköszönni a vacsorát? Segítünk leszedni az asztalt, vagy csak felállunk és megyünk a kényelmes kanapénkra? Vagy, ami még rosszabb, rendszeresen megjegyzést teszünk, mi és hogyan lehetett volna még finomabb. Igen, természetes, hogy valaki vacsit csinál, de értékeljük, hogy ezt megteszi értünk nap nap után? Ha ügyelünk rá, hogy kifejezzük a köszönetünket bármilyen kisebb vagy nagyobb dologért, jó eséllyel a gyerekre is ragad valami a példánkból.

Köszönés. Hogy miért nem köszönnek a mai fiatalok, ezt már jól kivesézte Steigervald Krisztián generációkutató. Tökéletesen érthető megfejtései vannak a jelenségre. (1. Magunknak kerestük a bajt, amikor hagytuk, hogy a gyerekek letegezzenek. Nem csoda, hogy aztán nem tudják, hogy a többi felnőttet tegezzék vagy sem. 2. Az online térben a csevegés végeláthatatlan, így nincs eleje, vége, ami nem indokolja a köszönést. De tessék meghallgatnak a tanulságos okfejtéseket részletesebben.) De ahogy mi is tanulhatunk a fiataloktól, úgy ők is tanulhatnak tőlünk. Mi képviseljük az analóg ők pedig a digitális világot. Mivel ezek párhuzamosan léteznek, mindkettőben jó jártasnak lenni. A köszönést is érdemes elsajátítani, amíg teljesen ki nem veszik a kommunikációnkból. Ha virtuálisan okafogyott is, a valóságban még használatos. Sőt, rentábilis, mert a megítélésünk múlik rajta. Jó és illemtudó benyomást kelthetünk. Nem ördöngösség megtanítani a gyereknek, ha a való életben belép valahova, ha megérkezik egy helyre, akkor köszönjön. Ha esetleg nincs tisztában azzal, hogy kit tegezzen és kit ne, akkor köszönjön a napszaknak megfelelően. Abból nagy baj nem lehet. Már, ha tudja, épp milyen napszak van. (Én egyébként kedvelem olykor, hogy szándékosan rossz napszakkal hozakodok elő.)

Igényesség. Azt hiszem, nem igazán korholhatom le a gyermekemet, ha nem hajlandó részt venni a rendrakásban vagy a tisztaság megőrzésében, mert anno otthon én sem csináltam sok mindent. Leginkább semmit, szóval nem a jottányi az illetékességem, hogy jövök én ahhoz, hogy papoljak. De azért próbálkozom. Időnként sikerrel, időnként nem. Gyakran minden szanaszét marad, ott, ahol épp késett a kezéből, néha viszont gyanúsan eltűnik a szobájában, és mikor benézünk, hatalmas rend fogad. A lényeg éppen ebben van. Hogy a gyerek tudja. Nem baj, ha nem csinálja. Nem baj, ha időnként könyörögni kell neki, vagy vitázni vele, hogy rakjon rendet. Mert tudni akkor is tudja, csak nem fűlik hozzá a foga. Ez azért fontos, mert ha tudja, később eldöntheti, hogy rendben tartja a környezetét vagy trehányul él. Most megcsinálja valaki otthon helyette, de egyszer majd önálló lesz és akkor rá vár a feladat. Azt már nem mondhatja, hogy azért tróger, mert soha nem látta, hogyan tartson rendet. Legfeljebb azt, hogy neki így is jó. És visszautalok magamra. Én sem csináltam kölyökként otthon szinte semmit, de amikor a magam ura lettem, mindez megváltozott. A főzéssel ugyan nem sikerült barátságot kötnöm, de a többi házimunkát rendszeresen elvégeztem és teszem ezt a mai napig is. Mert jó érzésű emberben van egy fajta igényesség a környezete és önmaga ápoltsága iránt. Balogh Levente mondta: „…ha valaki magára igényes, akkor tud igazán arra igényes lenni, amit létrehoz. Az igénytelen ember nem tud egy igényes dolgot birtokolni vagy létrehozni.” Az igényesség formálható, ha mi azok vagyunk, és ezt az etalont állítjuk a gyermekünk elé. Ha most nem is, de később ez a tapasztalat is előjöhet emlékei zugaiból és hasznára válhat. Ráadásul az igényességben megbújik egyfajta tisztelet is. Nem csupán rendben és tisztán tartom a közegemet, de meg is őrzöm azt. Otthon is, és máshol is. Mert tudom, hogy ez valakinek munka és erőfeszítés. Egyszerű háztáji dolognak tűnik ez, mégis átköthető olyan fogalmakra, mint önmagunk vagy mások megbecsülése.

Az itt leírtak triviális cselekedeteinkre épülő gondolatmorzsák. S mint ilyet, könnyedén lesöpörhetők az asztalról. Morzsákkal nem lehet jól lakni. Viszont a földre söpörve, ott sercegnek a talpunk alatt. Olyan hétköznapi viselkedésekről esett szó, amelyek nem csupán a gyerekekből, de sokszor a felnőttekből is hiányoznak. Apróságok, melyek kellemetlenek, mint a morzsák a cipőnk vagy zoknink talpán. Pontosan olyan aprók, amelyek meghatározhatják a sikert vagy a sikertelenséget az életünkben. Amint azt Turczi István megfogalmazta: „Az emberek felnőtt életét meghatározhatja, milyen volt a gyermekkoruk, milyen hatások érték őket, milyen életmintákkal találkoztak, és milyen viselkedési normákat örökítettek át az őket ért pozitív és negatív élményekből. Minden kezdet mérföldkő, ami elkísér egy életen át. Kitörölhetetlen nyomokat hagy.”

(Olykor útközben is készítek jegyzeteket. Éppen ehhez a cikkhez írogattam a vonaton, miközben az alábbi fotót lőttem. A sors keze, egy aktuális kép egy fiatal utazási szokásáról. Valószínűleg ő maga is érezte, hogy valami nem stimmel, mert a kalauz érkezésekor változtatott a testhelyzetén, majd a távozásával visszahelyezkedett a megörökített pózba. Általános tanulságot ne vonjunk le a fiatalokról, de neki valószínűleg keveset tanítottak otthon az igényességről.) 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor tölts el még egy kis időt az oldalon és szemezgess a cikkekből! 

Fotó: master1305, freepik