„A gyerekek a szülők teremtményei, és a pocsék vagy nem létező szülői nevelési készségek olyan terheket rónak rájuk, melyek nem az ő hibájuk.” (Kimberly Belle) 
A gyerekeknek megvan a maguk kis világa. Amint a felnőtteknek is. A problémát az okozza, hogy ezek olykor egymás mellett lévő párhuzamos valóságok. És hiába voltunk egyszer mindannyian gyerekek, ha már nem tudjuk visszaidézni azt a kort, ráadásul a jelenben egészen más szabályok szerint éljünk az életünket. Ezt pedig igyekszünk a lurkók torkán is lenyomni. Így válunk sok mindenben túlzóvá. 

Én nem leszek olyan. Ha nagyon koncentrálunk, azért bizonyára emlékszünk a gyermekkorunkra. Főként lázadó kamaszként vélhettük úgy, hogy a szüleink mintha ellenünk fordultak volna. Talán azt is kijelentettük, hogy ha majd gyerekünk lesz, mi biztos nem fogjuk vele így bánni. És évekkel később min kapjuk magunkat? Hogy pontosan azt tesszük, amit anno annyira elítéltünk. Pont úgy viselkedünk, mint a szüleink. Járt már valaki így? Nem véletlen. Van, ami a génjeinkből adódik és van, ami abból a hatalmas élmény csomagból, amit otthonról hozunk, és amelybe olykor beletúrunk és előhúznunk belőle valamit. Nem feltétlenül a nyertes lottószámokat. Persze változhatunk és viselkedhetünk másként, de nem hazudtolhatjuk meg a saját gyerekkorunkat, a felnövéstörténetünket. 

Idő és időtöltés. Nagyon könnyű nézeteltérésbe kerülni a gyermekünkkel. Egyszerűen mert más a fontos neki és más nekünk. Szeret az ösztönei szerint létezni. Lehet, hogy keservesen szenved, míg megoldja a matekházit, aztán viszont órákra képes elmerülni a legózásban vagy a rajzolásban. Felelős szülőként a matekot fontosabb tartjuk holmi játéknál. Annak több hasznát veszi majd. Tegye fel a kezét, aki napi szinten használja a többismeretlenes egyenletek megoldóképletét! Most jelentkezik minden atomtudós, számviteli szakember, programozó. Talán nem olyan feltűnő, mint a számok világa, de játék közben is sokat tanul a gyerek. A fejlődéséhez szüksége van az alkotásra, az önvilágába való elmerülésre. Arról se feledkezzünk meg, hogy ő még ösztönösen képes flowba kerülni, önfeledten átadni magát a tevékenységek, amit végez. Nekünk ez már gyakran erőfeszítésbe kerül. De felidézhetünk egy rohanós reggeli készülődést is. A gyereknek még pár perc mese nézés a fontos, vagy komótosan, dudorászva fogat mosni és felöltözzön. Minket ezek hidegen hagynak, nekünk az idő faktor a lényeges. Hogy időben elinduljunk otthonról, beérjünk az oviba, suliba, aztán pedig a melóba. Mi az idő bűvöletében élünk, ők pedig abban, amit épp csinálnak vagy csinálni szeretnének. Nem nehéz észrevenni ezekben az érdekkülönbséget. 

Emelt hangnem. Az ellentétekkel tarkított hétköznapokban előfordul, hogy elveszítjük a türelmünket. Erőteljesebben szólunk, esetleg rákiabálunk, hogy ugyan bizony készülődjön már, mert szorít az idő. Felemeljük a hangunkat pedig nem biztos, hogy szükség van rá. Talán egy kis noszogatás is elég lenne. A gyerekek rendkívül szenzitív kisemberek. Könnyű őket megbántani. Igaz, végtelen megbocsátók is. De nem éri meg visszaélni a jólelkűségükkel. Olykor megesik ez nálunk is, és rögtön érzem, hogy nem kellett volna ráripakodnom. Igazságtalanul bántom és még ha bocsánatot is kérek, akkor sem hagy nyugodni a dolog. Mire jó ez? Tipikus szülői tulajdonság a túlreagálás. Elszúrja a hangulatot, a reggelt és lám, még utána is ezen rágódik az ember. Lehet finomabb hangnemben is közölni a mondandónkat. 

A féltés mesterei. A gyerekeknek nincs felelem érzetük. Ezért van mellettük a szülő, akinek van. Ez adott helyzetekben elengedhetetlen. De ma jellemzően túlféltjük a kölyköket. Nem engedjük, hogy egyedül közlekedjenek, elmenjenek a boltba vagy átsétáljanak a barátjukhoz. Inkább felöltözünk mi is, kiállunk a garázsból, és átvisszük kocsival a szomszéd utcába. Ennyi idő alatt át is bandukolhatott volna. De a médiában mutogatott sok horror sztori miatt nem hagyjuk egyedül. Lehet, hogy egy rendszám nélküli sötét furgon csak erre vár. Egészen megfertőződtünk ezekkel a történetekkel, és bár alapjaiban a világ biztonságosabb lett, mégis túl veszélyesnek ítéljük. Számunkra is kihívás ez. Pedig tudom, csak úgy tanulhat önállóságot, ha egyedül cselekszik. Ö tudja, hogy meg tudja csinálni, mi is tudjuk, hogy ő tudja, de aggódunk, hogy az élet nem hagyja. Ezért hiába tud mindenki mindent, mi sem hagyjuk magára. 

Bagatell ügyek. A figyelemmel eleve mostohán bánunk. Nem csak a gyerekre másokra sem figyelünk odaadóan. Magunkra figyelünk, mert nekünk van fontosságunk. Mások másodlagosak. Egy gyereknek is fontos, ami vele történik. Ha ő bízik bennünk és megosztja az élményeit, az aggodalmait, sérelmet, problémáit, mi pedig egyszerűen legyintünk rájuk, akkor nem tulajdonítunk jelentőséget azoknak a dolgoknak, amelyek őt éppen formálják. Kitől tanulhatná meg, miképp rendezze a vitáit, ha nem tőlünk? Ha csak elhajtjuk azzal, hogy minek ilyen piszlicsáré dolgokon fennakadni vagy veszekedni, akkor ebből annyi jön le neki, hogy nem elég értékes. (Más kérdés, hogy a felnőttek is sokszor piszlicsáré dolgokon civakodnak.) Hallgassuk meg, értsük meg, kérdezzünk, és mondjuk el, mit gondolunk! Ez valós segít neki a legközelebbi probléma elrendezésénél. 

A gyereknek ki kell alakítania a saját életét. Barátokkal, kedvencekkel, szókinccsel. Ezek egy részét nem látjuk át igazán, nem ismerjük és nem értjük. És ez rendjén van, hiszen például, mi sem olyan zenét hallgattunk, mint a szüleink és minket sem értettek meg. Tehát nyugi van. Nem mi határozzuk meg az ízlését, hogy mit szeressen és mit nem, hogy merre haladjon. Csakis az útmutatásunk van, és a remény, hogy használható térképként funkcionáltunk a nevelésekor. Ne essünk abba a hibába, amelyre Vámos Miklós emlékeztet bennünket: „Lehetetlen, hogy a gyerekek és a felnőttek szíve ugyanolyan alakú, anyagú és színű legyen. Hiszen akkor miért bánnának a felnőttek úgy a gyerekeikkel, mintha azok nem nyiladozó értelműek volnának, hanem ütődöttek?” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, olvass bele egyéb írásokba is az oldalon. 

Fotó: cookie studio, freepik