„A madárfészeknek se azért nyitott a teteje, hogy az eső kedve szerint kopogtasson a fiókák kobakján, hanem mert engednie kell kirepülni azt, amelyik már megérett rá.” (Böszörményi Gyula) 
Minden szülő számára a gyermeke örökké a gyermeke marad. Ennek ellenére nagy a különbség a kisiskolás gyermekünk és a már felnőtt változata között. Ennek kezelésére és megélésére szülőként is fel kell készülni. 

Nem rendellenes, ha rend ellenes. Sokáig tart míg felnőnek, bár a kezdeti időszakban úgy tűnik, hogy ez sosem következik be. Belefulladunk az etetés-pelenkázás-altatás hármasába és egyre kilátástalanabbnak látjuk a helyzetünket. Fáradunk, veszítünk a türelmünkből, olykor a lelkesedésünkből. Bölcsis, ovis kicsikkel sem sokkal rózsásabb a helyzet. Állandóan felügyelni kell, fegyelmezni és ellátni őket. Aztán jön a kisiskolás kor újfajta kihívások hosszú sorával. Tanulási nehézségek, szakkörök, edzések, iskolatársakkal, szülőkkel esetleg tanárokkal való konfliktusok. Ezt követi a kiskamasz és a kamaszkor, amikor kinyílik a gyerek csipája, nekünk meg a bicska a zsebünkben. A hálátlan kölyke, hogy beszél velünk! Sok évnyi áldozatos munka után ezt érdemeljük?! Kissé hiábavalónak érezzük az eltelt éveket és a befektetett energiánkat. Pedig nem voltak azok. Mert minden most kezdődik igazán. A gyerek számára legalábbis. Meg kell találnia az önálló hangját, a saját egyéniségét, és le kell győzni a kamaszkorral járó számtalan változás démonát. Sajnos, ennek egyik lényeges formáló ereje a lázadás is. Ám, ha sikerrel jár, eljut a végkifejletig és felnőtté válik. Minden erre a pontra vezetett. 

A hozott anyagból dolgozni. 10 éves kor magasságában rájövünk, hogy már nem kellünk mindig. Közeleg az idő, amikor még ennyire sem kellünk majd. Gyermekünk nélkülünk tengeti a napjai nagy részét és nem fogunk tudni mindenről, sőt, lehet szinte semmiről sem tudunk majd vele kapcsolatban. Kirepül a biztonságos fészekből, hogy megépítse a saját fészkét. Legyen az bármilyen, a lényeg, hogy az övé. Olykor szoktam élcelődni ezen már most a kislányunknak, hogy meglásd jön majd a kamaszkor és akkor már nem lesz nagy az ölelkezés, puszilkózás. Legalábbis nyilvánosan biztos nem. Akkor jön a szülőktől való elkülönülés. A magánszféra kialakítása. Jóval ezelőtt ajánlott lerakni azokat a pilléreket, amelyek lehetővé teszik, hogy megbízhassunk benne. Ha megfelelő alapot teremtettünk, ha nyílt és jó a viszonyunk egymással, akkor abban is bízhatunk, ha bajba kerül, keres minket. Ezért kell a bizalmat felépíteni. Ha nem is értünk vele egyet, de tudjuk, hogy megkapta a megfelelő ismereteket a helyes döntések meghozatalához. Biztosan nem dönt mindig helyesen, de azt hiszem, ezt mi is így csináltuk az ő korukban. Csak ismerje a megfelelő utat, hogy ha akar visszatalálhasson rá. 

Útmutató az élethez. Hiszek az értékek továbbadásában. Elmagyarázni, példát mutatni, a leglényegesebb szülői hozzáállás. Nem szégyellni a gyengeségeinket és felvállalni a hibáinkat. Inkább egy őszinte bocsánatkérés, mint az elhallgatott megbántások apró tüskéi. Biztos vagyok benne, hogy minden tettünkkel formáljuk a kisembereket magunk körül. És egyszer ezekből viszont látunk valamit. Remélhetőleg minél több jó dolgot. Amikor el kell engedünk a kezét, akkor mutatkozik meg az igazi arca azoknak a tanításoknak, amelyeket otthonról hozott. Egyszerű példa a szülői értekezlet. Megértem a szülőket, akik szerint nem ez a legnagyobb mulatság a világon, és legszívesebben kihagynák az életükből. De ez is a szülőség felelősségével jár. Akik rendszeresen nem mennek el rá, azok ezzel fontos üzenetet közvetítenek az iskolai közösség és a saját gyermekük felé is. Talán végig sem gondolják, mit sugallanak ezzel a környezetük irányába. Az állhatatosság, az erkölcs, a tisztesség, az egyenesség olyasmik, amelyeket tanulni kell. Nem ezekkel születünk, ezek ragadnak ránk, mint az útszéli kosz. Már, ha a családunkban van lehetőség, hogy a minták alapján ránk ragadjanak. 

Az önállóság büszkesége. Nincs annál nagyobb szülői öröm, ha gyermekünk megtalálja a helyét a világban. Eredményes, sikeres, jól érzi magát a bőrében. Ha a felmerülő nehézségeket egymaga képes megoldani és nem rohan mindenért a szüleihez. Ez a felnőtt gyerek számára is hatalmas élmény. Engedjük hát örömködni. Ne akarjuk elszámoltatni, ne hívogassuk, ne nyektessük, hagyjuk élni. Vissza fog térni hozzánk. Mikor? Amikor a kedve tartja. És hogy mikor lesz kedve hozzá attól is függ, mit érez rajtunk. Hogy megfeszülünk, hogy beszéljünk vele vagy lazán viseljük, ha nem hallunk felőle napokig. Minden görcsösség az ellenkezőjét éri el. Inkább taszítja az embereket és nem vonzza. És persze az sem mellékes, miként viselkedtünk vele a nevelése alatt. Elérhetők voltunk számára, ha kellettünk? Számíthatott ránk? Adtunk az időnkből? Válaszoltunk, ha kérdezett? Vagy mindig dolgoztunk, foglaltak voltunk, kifogásokat kerestünk, telóztunk. Ezek az apróságok jelezték számára az évek alatt, az iránta tanúsított elkötelezettségünket. Ez a mi szülői megbízhatóságunk talapzata. Ha van ilyen, számíthatunk rá, hogy időről-időre visszatér hozzánk. 

Gyerek nélkül is teljességben. Önmagunk felkészítése a kirepülésre legalább akkora meló, mint a gyereket felnevelni. Vagy nagyobb. Mert az évek során beleszoktunk és beletanultunk a szülői szerepbe. Voltunk szigorúak, határozottak, felelősségre vonók, aggódók, támogatók. Most pedig okafogyottá váltunk ebben a karakán szerepkörben. Talán az is megfordul a fejünkben, hogy feleslegesek vagyunk, de ez messze nem igaz. Csupán egy újabb életciklus következik az életünkben, amelynek már másként része a gyermekünk. Nem gátolhatjuk meg a természetes folyamatot, nem telepedhetünk rá a gyerekre, mert annak súlyos következményei lesznek, mint ezt ez a nagyszerű cikk kifejti. De tudatosan készülhetünk erre az időszakra. Több időnk lesz magunkra, a munkánkra, a hobbinkra vagy a párunkra. Nem véletlenül érdemes a párkapcsolatunkat a gyermeknevelés mellett is rendszeresen ápolni. Egyszer ott maradunk egymásnak újra, mint a régi szép időkben. Csak közös téma, érdeklődés és szeretet hiányában, egyáltalán nem lesz olyan, mint azokban a valamikori szép időkben. Legyünk felkészültek az elengedésben és az újrakezdésben. Amint azt Katy Perry megfogalmazta: „Néha úgy gondolom, amikor a gyerek felnő, akkor nő fel a szülő is.” 

Ha tetszett ez a poszt, bármely életszakaszban építsd a kölcsönös bizalmat a gyermeked irányába. 

Fotó: gpointstudio, freepik