„Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.” (Rónay György) 
A legtöbb romkom ott ér véget, ahol egy valódi kapcsolat elkezdődik. A filmek általában azt a rögös utat dolgozzák fel, ahogy összejönnek a párok. A kezdeti vakságtól, amikor még nincsenek tisztában azzal, hogy az isten is egymásnak teremtette őket, a végső nagy ráébredésig és összeborulásig. De a valóság közel sem ennyire romantikus. Nem elég meglátni és megszeretni. Vele is kell élni! 

„Az elkövetett hibáért leginkább úgy lehet bocsánatot kérni, hogy beismerjük a hibát.” (Pedro Calderón de la Barca) 
Egyesek könnyen lepergetik magukról a felelősség homokszemeit. Mintha az út porát söpörnék le a ruhájukról. Pedig a valódi felismerésekhez elengedhetetlen szembenézni a valósággal, és megvizsgálni a személyes szerepünket. 

„A munkás halandó, a munka halhatatlan.” (Julius Fučík) 
Május 1-jén a 19 századi munkásmozgalmakra emlékezünk. Eredetileg a 8 órás munkaidőért vívott harc szimbóluma ez az ünnep. Hazánkban az 50-es években vált munkaszüneti nappá. Sokak szemében egy szocialista maradvány, de jó alkalom, hogy kicsit elmélázzunk a munka kapcsán, amely ugyan sokat változott az évszázadok alatt, de ma is meghatározó eleme az életünknek. 

„A megújulás valószínűleg a hosszú élet titka.” (Hernádi Gyula) 
Az élet olykor fordulatokat tartogat számunkra. Váratlan események, előre nem látott történések befolyásolják a sorsunkat. És benne van a pakliban az is, hogy mi magunk vágyunk valami másra, valami újra, mint amit eddig csináltunk. 

„Az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség.” (Juhász Ferenc) 
Az életutunk egy folytonosság. Születésünktől kezdve egy fejlődési folyamatban veszünk részt. Növünk, tanulunk, tapasztalatokat szerzünk és ebben a családunk, a szűkebb környezetünk erős hatással bír. Az identitásunkat a végén mi magunk foglaljuk egy csokorba. Ez a csokor aztán velünk együtt virágzik. Olykor megesik, hogy a csokrunk hanyatlásnak indul, kiszárad, elrohad, meghal. És vele együtt kicsit mi magunk is meghalunk. De csak képletesen, mert valójában ez akár a nagy esélyünk lehet egy következő kivirágzásra. 

„Az életben majdnem minden olyan egyszerű, amilyen egyszerűnek látszik.” (Bajor Imre) 
Hajlamosak vagyunk lebecsülni az egyszerűséget. Túlkomplikált világunkban mindent addig csűrünk-csavarunk, míg a végén magunk sem tudjuk kibogozni. Ugyan a letisztultság számos előnnyel jár, sokszor a megszokás vagy a társadalmi nyomás miatt mégsem azt választjuk. 

„Sok olyan ember van, aki a barátságot saját maga érvényesülésére, különböző előnyök megszerzésére használja föl; tehát tévesen értelmezi.” (Jozef Pribilinec) 
Kapcsolatainkat az érdekek működtetik. Általában akarunk valakitől valamit. A boltostól udvarias kiszolgálást, a munkatársainktól együttműködést, a főnöktől emberséges bánásmódot, az orvostól gyógyulást, a párunktól gyengédséget, figyelmet. A világ ilyen szerteágazó palettaként működteti az emberi interakciókat. De vannak emberek, akiknél mégis kilóg a lóláb. Érezhetően akkor vagyunk fontosak nekik, ha szeretnének elérni nálunk valamit. 

„Minden, amit túlzásba visznek, ellentétes a természettel.” (Hippokratész) 
Előfordul, hogy túlzásokba esünk. Elragadnak az érzelmek, nagyon belelkesülünk, veszettül szeretnénk megvalósítani valamit vagy egyszerűen csak elkap a gépszíj. És túltoljuk. Átesünk a ló túloldalára. Napjainkban ezt egyre gyakrabban átélhetjük. És nem csak személyes életünkben, hanem társadalmi szinten is. 

„Aki csak jót mond önmagáról, valószínűleg hazudik, mivel minden élet, ha belülről nézzük, nem más, mint kudarcok sorozata.” (George Orwell) 
Az öndicséret büdös, hangzik a régi szólás. Nem is feltétlenül veszi ki jól magát önmagunk fényezése. Mégis manapság divat jobbnak mutatni magunkat. Okkal tesszük ezt, és néha nem csupán mások előtt mórikáljuk magunkat, hanem önmagunkat is becsapjuk. 

„A félelem az az elv, amely abszolút módon uralkodik, amikor minden más elv viszonylagossá vált.” (Heinz Bude) 
A félelem alapvető érzelmeink egyike. Védelmi szerepet tölt be az életünkben. Jól ismert mondásunk azt tartja, hogy jobb félni, mint megijedni. Ezt mára egyesek szélsőségesen úgy értelmezik, jobb félelemben tartani valakit, valakiket, ha az érdekük azt diktálja. Azonban nem egészséges ez a sok félelem.