Én voltam!
Mi a hibánk elismerése és mi nem az?
„Az elkövetett hibáért leginkább úgy lehet bocsánatot kérni, hogy beismerjük a hibát.” (Pedro Calderón de la Barca)
Egyesek könnyen lepergetik magukról a felelősség homokszemeit. Mintha az út porát söpörnék le a ruhájukról. Pedig a valódi felismerésekhez elengedhetetlen szembenézni a valósággal, és megvizsgálni a személyes szerepünket.
Május 1-jén a 19 századi munkásmozgalmakra emlékezünk. Eredetileg a 8 órás munkaidőért vívott harc szimbóluma ez az ünnep. Hazánkban az 50-es években vált munkaszüneti nappá. Sokak szemében egy szocialista maradvány, de jó alkalom, hogy kicsit elmélázzunk a munka kapcsán, amely ugyan sokat változott az évszázadok alatt, de ma is meghatározó eleme az életünknek.
Az élet olykor fordulatokat tartogat számunkra. Váratlan események, előre nem látott történések befolyásolják a sorsunkat. És benne van a pakliban az is, hogy mi magunk vágyunk valami másra, valami újra, mint amit eddig csináltunk.
Az életutunk egy folytonosság. Születésünktől kezdve egy fejlődési folyamatban veszünk részt. Növünk, tanulunk, tapasztalatokat szerzünk és ebben a családunk, a szűkebb környezetünk erős hatással bír. Az identitásunkat a végén mi magunk foglaljuk egy csokorba. Ez a csokor aztán velünk együtt virágzik. Olykor megesik, hogy a csokrunk hanyatlásnak indul, kiszárad, elrohad, meghal. És vele együtt kicsit mi magunk is meghalunk. De csak képletesen, mert valójában ez akár a nagy esélyünk lehet egy következő kivirágzásra.
Hajlamosak vagyunk lebecsülni az egyszerűséget. Túlkomplikált világunkban mindent addig csűrünk-csavarunk, míg a végén magunk sem tudjuk kibogozni. Ugyan a letisztultság számos előnnyel jár, sokszor a megszokás vagy a társadalmi nyomás miatt mégsem azt választjuk.
Kapcsolatainkat az érdekek működtetik. Általában akarunk valakitől valamit. A boltostól udvarias kiszolgálást, a munkatársainktól együttműködést, a főnöktől emberséges bánásmódot, az orvostól gyógyulást, a párunktól gyengédséget, figyelmet. A világ ilyen szerteágazó palettaként működteti az emberi interakciókat. De vannak emberek, akiknél mégis kilóg a lóláb. Érezhetően akkor vagyunk fontosak nekik, ha szeretnének elérni nálunk valamit.
Előfordul, hogy túlzásokba esünk. Elragadnak az érzelmek, nagyon belelkesülünk, veszettül szeretnénk megvalósítani valamit vagy egyszerűen csak elkap a gépszíj. És túltoljuk. Átesünk a ló túloldalára. Napjainkban ezt egyre gyakrabban átélhetjük. És nem csak személyes életünkben, hanem társadalmi szinten is.
A félelem alapvető érzelmeink egyike. Védelmi szerepet tölt be az életünkben. Jól ismert mondásunk azt tartja, hogy jobb félni, mint megijedni. Ezt mára egyesek szélsőségesen úgy értelmezik, jobb félelemben tartani valakit, valakiket, ha az érdekük azt diktálja. Azonban nem egészséges ez a sok félelem.
A napokban belefutottam a Facebookon egy bejegyzésbe, amely erősen politikai témájú írás volt, de nagyban kitért a fiatalságra is. A lázadó, folyton a telefonját nyomkodó, mindent megkapó fiatalokra. Nem volt túl lelkes a szerző velük kapcsolatban. Pedig, hogy olyanok, amilyenek, az nem csupán rajtuk múlt. A felnőttek, azaz a mi kezünk is jócskán benne van a dologban.