„Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.” (Fekete István) 
Közeledik a legmeghittebb ünnepünk. A karácsony a gyermekek szemével a legtisztább és legvarázslatosabb időszak. Nem véletlen, hogy erről az ünnepről a mi emlékeink is a gyermekkorunkból a legmaradandóbbak. Vajon mikor veszítjük el a gyermeki csodavárásunkat a karácsony kapcsán? És egyáltalán muszáj így lennie? El kell veszítenünk? 

„Az összeomlás előtt kellene megnézni mindent, csak azt nem tudom, hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még.” (Krusovszky Dénes) 
A jólét a lételemünk. Az emberiség nagy része a történelem során gyakran és sokat nélkülözött. Kevesek kiváltsága volt jól élni. Kiváltságos kevesek ma is vannak. De az emberiség tetemes részének nem kell manapság nélkülöznie. Számos kényelmi szolgáltatás, technológia szolgál minket a mindennapokban. És elnézve, egyre többet szeretnénk a boldogságunkat, egészségünket, szórakoztatásunkat biztosító elérhető javakból. Ezért hát fogyasztunk, fogyasztunk, fogyasztunk. De valóban a végtelenségig megtehetjük ezt? 

„A „több” hitvallása ennek megfelelően arra sarkallja az egyént, a cégeket és a kormányokat, hogy hagyjanak figyelmen kívül mindent, ami akadályozhatja a gazdasági növekedést, legyen az a társadalmi egyenlőség megőrzése, az ökológiai harmónia biztosítása, vagy a szülők tisztelete.” (Yuval Hoah Harari) 
Sokan csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. Nem sokkal a születésünket követően elkezdődik egy hajszoltság, amely onnantól kezdve a mindennapjaink szerves része. A világ erre épül, és mi a modern idők hangját követve, részt veszünk ebben a végletekig tartó rohanásban. 

„Én azt hittem, hogy az a menő, hogyha valakinek van gerince, ha valakinek van tartása, ha valakinek van véleménye, ha valakinek van bátorsága… És én azt látom, hogy ez egyre kevésbé szükséges. Tehát simán bárkit elárulhatsz következmények nélkül…” (Szulák Andrea) 
A klasszikus vélekedés szerint megvan az ideje a vetésnek és az aratásnak. Ráadásul az utóbbi attól függ, miként vetettünk, milyen minőségű vetőmagot ültettünk és mennyire gondoztuk. Húzhatunk egy párhuzamot a gyerekekkel is. Hosszú-hosszú éveken keresztül vetünk beléjük, normákat, szabályokat, magatartást, erkölcsöt. A végén pedig learathatjuk a munkánk édes vagy kétes gyümölcsét. 

„A baj és az aggódás megoszlik, viszont az öröm megsokszorozódik a népes család tagjai között.” (Márton Áron) 
A családunkba beleszületünk. Sok választásunk nincs. És általában a családok közössége elég változatos. Mindenütt vannak kedvelhető és kevésbé kedvelhető családtagok. Vannak csodabogarak és vannak népszerű figurák. A stand-up-osok kimeríthetetlen tárháza ez a sokszínűség. És a filmesek is örömmel nyúlnak a famíliák eklektikussága nyújtotta történetmeséléshez. (Íme egy kiváló példa.) A különböző személyiségek ütköztetése számtalan izgalmas, érzékeny és humoros helyzetet eredményezhet. Ahogy a gyerekekhez kapcsolódó élmények is, hiszen nekik is központi szerep jut a családok életében. 

„Az egyének javát is csak úgy lehet szolgálni, ha nem feledkezünk el a közösség javáról.” (Péteri Pál) 
Én, én, én. Ezek kulcskifejezései korunk esszenciájának. Senkit nem kívánok megbántani, hiszen vannak kivételek, de ettől még a világunk az egyénre épít. A vágyainkra, problémáinkra, érzéseinkre. Minden körülöttünk forog, így gyakran el is hisszük, hogy kizárólag mi számítunk. 

„Nincs időprés. Minden idő a miénk. Azt kell kitalálni, hogyan használjuk.” (Karsai Dániel) 
Ha furcsának hat a címbeli kijelentés, akkor vegyük át közösen, hogy milyen sok idővel rendelkezünk. 

„Nem a gyereknek kell jónak lennie az iskola kedvé­ért - de sokan hiszik ezt! - ha­nem: az iskolának kell mindent megtennie a gyerekért.” (Vekerdy Tamás) 
Előre bocsátom, ez a cikk nem kívánja cikizni a tanárokat. Az ő munkájuk nélkülözhetetlen az épp soron következő nemzedék felnövéséhez. És ezt az erőfeszítést, energia befektetést gyakran nem becsülik meg eléggé. Azonban a tanterv már más kérdés. Erről nyugodtan filozofálhatunk. És a tapasztalatok tükrében van is miről. 

„A legtöbb emberi képességhez hasonlóan az empátia is elsősorban és mindenekelőtt azt szolgálja, aki empatikusan érez, és nem azt, akinek a helyébe beleérzi magát az illető.” (Fritz Breithaupt) 
Az empátia létfontosságú. Úgy véljük, hogy nem lehet elég belőle. Minél empatikusabbak vagyunk, annál emberségesebbek is. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. 

„Egy új sérülésre rámehet az ember teste, de egy régi felzabálhatja a lelkét is.” (Pierce Brown) 
Sérülékeny egy műszer vagyunk. Láthatatlan parányi baktériumok is le tudnak verni a lábunkról, hogy az egyéb testünket fenyegető balesetekről ne is beszéljünk. Olyan sebeink is vannak, amelyek egyáltalán nem láthatók. És ezeket valószínűleg egy embertársunk okozta.