„Nem lehetnek válaszaid egy vita előtt. Ezért először a vitát kell elkezdeni.” (Yuval Noah Harari)
Nézeteltérések a legjobb családban is előfordulnak. Hát még egyéb kapcsolatainkban. Vannak jellemző jegyek, amelyek meghatározzák egy vita irányát és kimenetelét. Ezek már a konfliktus kirobbanása előtt meghatározóak, mert nem a jelenre, hanem a múltra koncentrálnak.

Nem probléma, hanem személy. Egy adott szituáció gyakran csak olaj a tűzre. Ürügy a dorgálásra és az összecsapásra. Igazából bármi történhetne, mi akkor is felemeljük a hangunkat. Mert egy bizonyos személy ellen irányulunk. Sajnos ilyenkor meglehetősen háttérbe szorul a megoldás, illetve a mielőbbi korrekció, mert ugyan a ballépéssel foglalkozunk verbálisan, de a szavaink mögöttes tartalma az illető ellen irányul. Megbélyegzés és előítélet uralja a beszélgetést, amely általánosításban és hibáztatásban mutatkozik meg. Koncentráljunk inkább a problémás szituációra, ne személyeskedjünk.

Támadó hozzáállás. Vitát sokan ellenségesen indítanak. Úgy gondolják, ha erélyesen, támadólag lépnek fel, az a másik fölé helyezi őket. Félelmet keltenek, tekintélyt parancsolnak, erőt demonstrálnak. Azonban a támadás rendszerint védekezést vált ki. Hogy valaki meghúzza magát és nem szól egy szót sem, vagy maga is rohamot indít, az lényegében mindegy. A vége, hogy a földbe döngölés ellenállást vált ki. Megnyerhetjük a szócsatát, de a másik embert elveszítjük. Bólogat a szemünkbe, aztán hátat fordítva szidja az őseinket. Nem érdemes eleve harciasan kezdeni bele, még akkor sem, ha füstöl a fejünk az idegességtől.

A múlt tapasztalatai. Albert Einstein szerint: „Milyen sivár az a kor, melyben könnyebb egy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet.” Valóban igen nehéz függetleníteni magunkat a múltban történtektől. Ismerjük az illetőt és tudjuk, hányszor szúrta már el. Talán ugyanezt a hibát többször is elkövette és úgy érezzük, mintha a falnak beszélnénk. Azt is tudjuk, mit fog mondani, reagálni, ígérni, mint egy régi házasságban. Ha ennyire ismerjük, akkor azt is tudnunk kellett volna, hogy újra hibázni fog, és nem meglepődni, feldühödni ezen. Úgy megyünk bele a társalgásba, hogy előre elkönyveljük milyen ember, miket csinált, vagy nem csinált eddig, és ez az előítélet határozza meg a hangvételünket. Természetesen, lehet igazunk van, és reménytelen az egyén. Mégis ezzel az elhatározással eleve leírjuk őt, egy szemernyi esélyt sem adva neki.

Leosztott szerepek. Azt is eldöntjük előre, hogy ki az áldozat ebben a játszmában. Természetesen vannak tiszta helyzetek, mint egy munkahelyen, ahol azonosítható, ki követte el a mulasztást. De például a párkapcsolatokban jellemző, hogy mindkét fél a saját igazát erőlteti. Ahol nem egy meghatározott gonddal nézünk szembe, hanem a megromlott viszony maga a kimondatlan gubanc, ott rendszeresen megy a harc a szerepekért. Ki az áldozat és ki a tettes? Nehéz ügy, mert mi mindig ártatlannak érezzük magunkat, a hibás a másik fél. És ha ezt ő nem így látja, az is azért van, mert állandóan ránk, szegény ártatlanokra hárítja a felelősséget, a maga tehetetlensége miatt. Az ilyen mondatok általánosításokból és személyeskedésből állnak. Kereshetjük önmagunk felmentését, de az nem menti meg a kapcsolatot.

Módfelett nehéz, nem a múltból megtáplálni egy vitás helyzet rendezését. Elvonatkoztatni a megéltektől, és sztereotípiáktól mentesen, kedvesen és szeretettel közelíteni. Az külön bonyolítja, hogy önmagában a vitára úgy gondolunk, mint egy ütközetre, ahol kell legyen győztes és vesztes. És ha van győztes, akkor az a jó, ha ezek mi vagyunk. Új nézőpontból is megnézhetnénk ezeket a szituációkat. A saját önös érdekeinken túl, sokkal több győztese is lehetne ezeknek a csörtéknek, ha nem háborúként kezelnénk. Nem csak mi nyernénk, ha megfelelő kommunikációval közelítenénk a párunkhoz vagy épp a munkatársunkhoz és nem szeretnénk minden áron ráerőltetni a saját igazunkat. Nyerhetnénk mindketten a közös nevezőre jutással, és nyerhetne a kapcsolat, valamint a közösség is, amelyben erősödnek az emberi viszonyok. Mutasson irányt Abraham Lincoln gondolata: „Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Nem szabad ellenségeskednünk, lehetnek közöttünk feszültségek, de a szeretet sohasem törhet meg. Az emlékezet titkos húrjai meg-megpendülnek, midőn jobbik természetünk lágyan megérinti őket.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is a benne foglalt gondolatokat.

Fotó: Tima Miroshnichenko, Pexels