„A bizonyosság kegyetlen állapot. Korlátozza a lehetőségeinket és elzár minket a valós világtól.” (Ellen J. Langer) 
Sokszor meg vagyunk győződve a magunk igazáról. Arról, hogy egyes dolgokat jól tudunk, nincs szükség az információink bővítésére, megfontolására. Az erős bizonyosság olykor jól jöhet, máskor viszont gátja a továbblépésnek. 

Csakis bizonyosság. A Konklávé című filmben a Ralph Fiennes alakította bíboros beszél a bizonyosságtól való félelméről. Azt mondja, a bizonyosság az egység és a tolerancia ellensége. A hitünk azért eleven, mert kéz a kézben jár a kétséggel. Ha csak bizonyosság lenne és kétség nem, nem lenne rejtély és nem lenne szükség hitre. (Nem szó szerinti az idézet, csupán egy rövidített kivonata az elhangzottaknak.) Tehát, a megingathatatlan meggyőződés akadályozza az ismeretek tisztán látását és bővítését, az addigi látásmódunk felülbírálását. Korábbi cikkekben már foglalkoztam azzal, hogy miért és hol kételkedünk, illetve, hogy miért jó ez nekünk. Most fordítsuk meg egy kicsit a kérdést. Mi a helyzet akkor, ha a túl erős bennünk a bizonyosság? 

Szilárd követelmények. Amiben bizonyosak vagyunk, az általában erős nézeteinkből táplálkozik. Ilyen a hitrendszerünk, a világlátásunk, sok esetben a politikai néztünk. Ezek segítségünkre vannak a személyiségünk kialakításában, az értékrendszerünk stabilitásában. Álláspontunkat hosszú évek alatt alakítottuk ki, jellemzően fiatal korunktól kezdődően, gyakran a családban látott minták alapján, ezért érthető, ha kötődünk és ragaszkodunk hozzájuk. Mindennapi gps-ként, mutatják az utat, eligazítanak, és segítenek dönteni mi elfogadható számunkra és mi nem az. Jogosan nehezen változtatunk rajtuk, hiszen mélyen meghatároznak minket. Sokszor ezen értékeink nem rezonálnak a világban zajló eseményekre. Vagy legalábbis nem gyorsan. Hogy ez jó vagy nem, azt az aktuális téma határozza meg. Némely dolgokban maradinak tűnünk, másokban viszont klasszikus és becses értékeket őrzünk meg. Amit viszont a legtöbbször figyelmen kívül hagyunk, hogy a világban az emberek is változnak, változhatnak. 

Az emberi változó tényező. Az emberekre hajlamosak vagyunk állandó pontként gondolni. Tipikus példája ennek, az ez az ember tegnap is itt volt, ma is, holnap is itt lesz. Lehet. De talán ez az ember tegnap más volt, mint ma vagy holnap. Legyünk gyakorlatiasak a kérdésben. A párkapcsolatok idővel ellaposodnak és ennek egyik fontos oka az ismeretek hiánya. Ez egyenesen levezethető a kommunikáció felületességéből. Együtt élünk évek óta, elfoglaltak és sikeresek vagyunk, nincs időnk mélyenszántó beszélgetéseket folytatni. Egyébként is szeretjük egymást, jól megvagyunk, jól élünk, a lényeg megvan. Csakhogy az ember változik. Mi is és a párunk is. Idővel fájóan hiányzanak majd ezek a beszélgetések. Ugyanis fogalmunk sem lesz róla, kivel élünk együtt. Amiben annyira biztosak vagyunk a párunk és a kapcsolatunk tekintetében, azok elavult, régi információkra épülnek. Elképzelhető, hogy a társunk érzései már jó ideje nem azok, mint valamikor és csak a megszokás hajtja őt. Lehetséges, hogy megváltozott az érdeklődési köré, új céljai vannak, és mi még csak nem is tudunk róla. Mert nem aktualizáltuk a róla alkotott képünket. Ez igaz lehet egyéb családtagjainkra is, a szüleinkre, a gyermekeinkre. Néha egy szülő akkor szembesül a gyermeke valódiságával, amikor egy balhé miatt behívják az iskolába. Micsoda? Az én fiam? Ő sose tenne ilyet! Mégis megtette. És igaz lehet munkatársakra is. Egy vezető akkor irányíthatja, motiválhatja az embereit hatékonyan, ha naprakészen ismeri őket. 

Hamis hipotézisek. Az említett esetekben, minden bizonyosságunk ellenére, a másokról alkotott ismeretünkben nem más, mint feltételezés. Régi infókra hagyatkozva, idejétmúlt véleményt tartunk fenn. Ez kényelmes, de éppen olyan, mint a soha nem frissített számítógép. Lassú, körülményes, megbízhatatlan. Ha nem update-elünk a mellettünk élő emberekkel kapcsolatban, akkor azt hisszük ismerjük őket, de valójában nem. Tudjuk milyenek voltak, de azt nem, milyenek most. Ha szemernyi kétely sincs bennünk az információink helyességét illetően akkor nagy tévedésben élünk. Ha nincs bennünk kíváncsiság a másikban zajló változásokra, akkor az illető nem fontos nekünk. Még a párunk sem vagy a gyerekünk sem. Tetszik vagy nem, az emberekkel kapcsolatos bizonyosságunk nagyrészt hamis. Mégis megengedjük magunknak, hogy véleményt mondjunk róluk, ítélkezzünk felettük. Megmondjuk azt is, miről, mit kellene gondolniuk. Ez vajon bátorság vagy botorság? 

A kételkedés az emberi kapcsolatok terén jó szolgálatot tehet. Ha nem vagyunk valamiről teljes mértékben meggyőződve, akkor kérdezünk. Ez pedig aranyat ér a kapcsolatainkban. Aki kérdez, majd türelemmel meghallgatja a választ, az tudással gazdagodik. Néha az élet egyéb kérdéseiben is jó volna kis kétely csempészni a gondolatainkba. Rugalmasabbak lennénk, könnyebben alkalmazkodnánk, befogadóbbak lennénk az új dolgokra. Kiemelten jót tenne, ha megbizonyosodnánk az elképzelésink helyességéről és időről időre felülírnánk azokat. Amint André Aleman mondta: „A bölcsességben az is benne foglaltatik, hogy meg tudjuk találni az egyensúlyt olyan ellenpólusok között, mint az erő és a gyengeség, a kétely és a bizonyosság, a függés és a függetlenség, a végesség és az időtlenség.”  

Ha tetszett ez a bejegyzés legközelebb is látogass el az oldalra, hogy megbizonyosodj róla, találsz még olvasásra érdemes cikkeket. 

Fotó: kues1, freepik