„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” (Babits Mihály)
Vannak dolgok, amelyeket szeretnénk még nem történté tenni. Mert fájdalmasak, kényesek, vállalhatatlanok. Pedig minden, ami a múltban történt, az hozzánk tartozik, akárcsak a testrészeink. Elválaszthatatlanok tőlünk, és rajtunk áll, hogy beárnyékolják-e az életünket, vagy csak a túl erős napfénytől védenek meg.

Nem kell törölni. A számítógépen egyszerűen megnyomjuk a delete gombot, és a nem kívánt file-októl rögvest megszabadulhatunk. A megélt élményeinkkel ez nem ilyen könnyű. De nem is kell eltörölni őket. Mert ezek hozzátartoznak ahhoz a személyiséghez, akik ma vagyunk. Bármelyik kellemetlen tapasztalatunkat tüntetnénk el végérvényesen, az hiányozna belőlünk. Talán nem ott tartanánk nélküle, ahol tartunk. Ez persze kaphat pozitív vagy negatív színezetet is, attól függően mennyire vagyunk elégedettek jelen helyzetünkkel. De az biztos, hogy személyiségünk fejlődése csorbát szenvedne a megéltek sztornózásával.

A múlt megszépül. Régi mondás, hogy az idő mindent megszépít. De találó. A legfájdalmasabb élmények is eltompulnak az idő előrehaladtával. Ahogy a ruhák színe fakul a mosás során, ahogy a nap kifakítja a lefestett kerítést, úgy vesztenek az érzéseink is az intenzitásukból. Az élet megy tovább, új benyomások érnek minket, jók és rosszak, új kihívások, új kapcsolatok, új örömök, bánatok. Ezek szépen rakódnak egymásra, akár a különböző színű téglákból épülő fal. És minél magasabb ez a fal, minél fentebbről tekintünk le az alsó szintekre, annál apróbbnak tűnnek azok a téglák. Nélkülözhetetlenek a fal megtartásához, de már alig emlékszünk rá, hogy milyen nehezen falaztuk be őket akkoriban. Sokszor kissé idealizáltan emlékszünk vissza a régi, kemény munkára.

Az elfogadás. Minden téren sokat segít a tudomásulvétel. Ez történt, ezen nem lehet utólag változtatni, ebből kell kihozni a legjobbat. Ha hőbörgünk, idegeskedünk olyasmin, ami felett már nincs hatalmunk, akkor feleslegesen pazaroljuk az energiánkat. Nyugodt fejjel, higgadtan lehet megfelelően értékelni a helyzetünket, döntéseket hozni, és majd szépíteni, továbblépni. Ehhez kell a biztos alap, ahonnan elindulunk. És ez csak akkor van meg, ha nem fickándozik a zaklatott lelkünk.

Beismerés. Mi is hibázhatunk. Hibázunk is. Olykor mások rovására. Jobb ezt mihamarabb elismerni és elnézést kérni. Megbántunk valakit, tudatosul is bennünk tettünk igazságtalansága, és elkezdünk agyalni azon, hogy bocsánatot kéne kérni tőle. Ne gondolkozzunk ezen, tegyük meg. Minél tovább morfondírozunk rajta, annál távolabb kerülünk, hogy meg is tegyük. A kettőnk közti kapcsolat falát is építjük a folyamatos kommunikációval, és egy ilyen esetnél bekerül egy sérült tégla az építménybe. Azon frissiben még kicserélhetjük ezt egy hibátlan darabra. Utólag ez már nem működik. Ha benne hagyjuk a falban, akkor erre kerül rá a többi építőanyag. Minél több ilyen selejt minőségű darab kerül a falba, az annál instabilabb lesz. A viszonyunk labilis lesz, köszönhetően az okozott sérüléseknek. Megéri a hibákat azon melegében beismerni és a kapcsolatot ápolni, mint egyre érlelni a múltban szerzett sebeket és gyarapítani a mennyiségüket.

Megbocsátás. Az előbbi bekezdést meg is fordíthatjuk. Velünk is viselkedhetnek rosszindulatúan. Ha valaki bocsánatot kér tőlünk a tettéért, akkor a bocsássunk meg. Ezek azok a konfliktusok, amelyeket csírájában el lehetne folytatni, ha az egyik, illetve a másik fél éretten közelítene hozzá. Ha megbeszélnék, lerendeznék, akkor nem alakulna ki egy gócpont, amely idővel egy kellemetlen múltbéli esemény emlékképévé válik. Ha nincs beismerés, bocsánatkérés és megbocsátás, akkor lezáratlan marad az ügy. Csak lóg a levegőben és kellemetlen érzéseket generál az érintettekben. Persze ez is lecsendesedik bennünk majd valamikor, de mivel tisztázatlan maradt, így később is fel tudjuk szívni magunkat miatta. Ha nagyon szélsőségesek akarunk lenni, a saját lelki békénk miatt, akkor is jobb megbocsátani, ha a másik nem kér elnézést. Ezzel elengedjük a múlt egy árnyát, amely sötétben tart minket.

Merítés. Másként tekintünk a korábban történtekre, még ha fájók is, ha tanultunk belőlük valamit. Rájöttünk arra, mit rontottunk el, és többet nem követtük el azt a hibát. Megtanultuk, hogyan kezeljünk egy szituációt és erre később építeni tudtunk hasonló alkalmakor. Merítünk a múltból és azt visszük magunkkal belőle, ami elősegíti a fejlődésünket. Ezért sem felejtjük el. Levontuk a tanulságot és emlékeztetjük magunkat, hogy ezért kaptuk ezt a pofont. A pofonra emléke ma is él, a sajgásé már nem. A fájdalmat felváltja az a kellemes érzés, hogy volt értelme és ezáltal értéke is dolognak.

A múltban élni nem jó. Sírhatunk, panaszkodhatunk, de nem jutunk előre. Fejben valahol egész máshol vagyunk. A régi, nem szép időkben, amikor valami elromlott. És azóta is minden el van romolva. Szerintünk legalábbis. Minden fejben dől el, az életünk romlottsága is. Ha megfeneklik a gondolkodásunk hajója a múltban, akkor elfelejtünk élni a mában, és nem lesz jövőnk. Mert a múltban rekedve, nincs is szükségünk se jelenre, se jövőre. Csak megkeseredettségre. Töltse be minden a rendeltetését, a kényelmetlen és frusztráló helyzetek, emlékek is. Legyünk mi többek általuk. Ez a szerepük, ezért van rájuk szükségünk. Ahogy azt Nora Roberts megfogalmazta: „A múlt, a jelen, a jövendő. A dolgok, amik történtek, amik történnek, és ami esetleg történni fog, mind része a megoldásnak.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor nyomj egy like-ot és oszd meg a cikket másokkal is.

Fotó: Dominika Roseclay, Pexels