„Cselekedeteink irányt, embertársaink pedig értelmet adnak az életünknek.” (Daniel H. Pink) 
Virágkorukat élik a különböző tanácsadó, önsegítő és önfejlesztő könyvek. Találunk irodalmat a pártalálásról, a gyereknevelésről, a kiégésről, a boldogságról, a stresszkezelésről és még sok másról. Némelyik komolyan vehető, némelyik nem. Egyesek tudományosan alátámasztott, kutatásokra épülő művek, mások minden szakmaiságot nélkülöznek. Van egy terület, amely mostoha módon elkerüli a szerzők figyelmét, pedig legalább annyira fontos szerepet tölt be az életünkben, mint a felsoroltak. 

Kapcsolataink helyretétele. Olykor érdekes egybeesések figyelhetők meg. A napokban több helyen is beleütköztem egy témába. Steigervald Krisztián említette, hogy manapság a szülők képzése folyik. Nem feltétlenül a gyereknevelés kapcsán, arra jócskán vannak ismeretek, tanácsok, javaslatok. Inkább saját maguk kezelésével kapcsolatban. Ebben a megváltozott szerkezetű világban, ahol a férfi és a női szerepek eltolódtak, az anya és apa feladatai átalakultak, összemosódtak, néha nehéz magunkkal és a környezetünkkel rendben lenni. Közben Daniel H. Pink megbánásról szóló könyvét olvasom, amelyben felmerül, hogy mennyire hiányzik a tudás és útmutatás önmagunk és a kapcsolataink rendben tartása tekintetében. Az általa végzett kutatás kimutatta, milyen sokan bánták meg a különböző kapcsolatukra vonatkozó mulasztást. Sokan vesztettek el embereket, mert nem ápolták megfelelően a viszonyukat. Ennek csak egy részét képezik azok, akik valami viszály okán távolodtak el egymástól és soha ki nem békültek. A másik csoport ennél sokkal gyakoribb, amikor egyszerűen csak elhal a kapcsolat. Elmaradnak a találkozások, a beszélgetések, a telefonálások. És egyik fél sem tesz lépést a kapcsolat felmelegítéséért. Mert fél attól, hogy ciki lesz vagy a másik nem veszi jó néven. Pedig, ha magunkból indulunk ki, akkor bizony még jól is esne, ha egy régi barát újra feltűnne az életünkben, és kíváncsi lenne ránk. A gyakorlati tapasztalat is ezt erősíti meg. 

Nem csak a mi hibánk. Nem szokásom másra mutogatni, de bizony a környezet is eltérít. Erről egy másik nagyszerű könyv ír szemléletesen. Igaz, ott a figyelmünk lepusztítása a központi téma, ám az egyik fontos konklúzió, hogy csak egy bizonyos pontig vagyunk felelősségre vonhatók a figyelmünk elvesztéséért. Ugyanis megvonhatjuk magunktól a digitális médiumokat, és mi felszabadultabbak leszünk, de ezzel a jelenség globális problémáját nem oldjuk meg. Mert a vállalatok, cégek, intézmények előszeretettel lubickolnak a digitális függőség kialakításában. Amíg profitábilis a telefon pörgetésére sarkallni az embereket, addig nem várható el cégektől a mérsékelt önszabályozás és az egészséges iránymutatás propagálása. Ez a kapcsolatainkban is megmutatkozik. Az egy dolog, hogy a bőven van elterelő tényező. Annyi mindent csinálhatunk, nézhetünk, játszhatunk, hogy ki se látszunk belőle, és mivel inkább megyünk a kisebb ellenállás, meg az örömforrások felé, könnyen feladjuk a kapcsolatok ápolására szolgáló ködös terveinket. Másrészt pedig gyakran nem is látunk jó példát rá. A környezetünk sem csinálja, akkor miből merítsünk ihletet? Nagyon ritkán látni egy családban, hogy egy szülő felveszi a kapcsolatot a valamikori iskolatársával. Esetleg lépéseket tesz egy távolabbi családtag felkutatására vagy egy régi vitás kérdés rendezésére. És persze ez nem is lényeges addig a pillanatig, amikor van lehetőségünk ezt bármikor megtenni. De amikor visszafordíthatatlanná válik a helyzet, mert mondjuk az illető elhalálozik, akkor tudatosul bennünk, hogy nem léptünk, amíg lehetett. Nem mondtuk, hogy megbocsátok, nem mondtuk, hogy annak idején mennyire számított a másik barátsága. Nem mondtuk, mert féltünk a másik reakciójától. Végül örök titok marad a lehetséges reagálása. 

Önmagunk helyretétele. Lelkünk legmélyére nézve találunk rendezetlen viszonyokat, amelyek rendezetlensége piszkálja a lelkiismeretünket. Ehhez azonban őszintén magunkba kell nézni. Nem véletlen, hogy minden kapcsolat fontos. Nem csupán azok, amelyek most betöltik a környezetünket, vagy amelyek annak idején meghatározták az mindennapjainkat, hanem a saját magunkkal folytatott kötelék is. Ismerni személyünket, jóban lenni önmagunkkal legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a gondozni a körülöttünk élőkkel való kapcsolatainkat. Mert innen indulunk. Ebből juttathatunk a többieknek is. Ha bennünk viharok dúlnak, káosz uralkodik, kemény dió más emberekkel jól bánni. És magunkkal sem egyszerű jól bánni háborgó lélekkel. Szükségünk van önfejlesztésre, bármennyire is idegenül hangzik ez a számunkra. Elismerem, könnyebb folyton valamibe menekülni, mint szembenézni önmagunkkal. De nem menekülhetünk egy életen át, különben majd a végén nem tudunk megnyugvással távozni. Az jelen és a jövő egyik kulcsképessége az önfejlesztés. Az egyéniségünkre vetített és azzal összhangban álló belső növekedés, változás. A kapcsolódásokhoz és kapcsolatokhoz elengedhetetlen tisztában lenni értékünkkel, erősségeinkkel. Így becsülhetjük meg mások erényeit is. Amint azt Adalbert Ludwig Balling is megfogalmazta: „Aki önmagát megtalálja, megtalálja az utat a másik ember felé is.” 

Ha tetszett ez a poszt, akkor gondold át, van-e olyan rég elfeledett ismerősöd, barátod, akivel jó ideje halogatod a kapcsolatfelvételt? Mi lenne a legrosszabb reakció a részéről, ha felkeresnéd? És a legjobb? És mit éreznél, ha örökre elmulasztanád a vele való kapcsolatfeltételt? 

Fotó: freepik