„Az agy a tudatos koncentrálás tekintetében fix kapacitással rendelkezik, amelyet nem lehet növelni vagy csökkenteni, csak azt tudjuk eldönteni, hogy mire fókuszáljunk.” (Jo Marchant)
A figyelmünk gyakorta elkalandozik. Van, hogy csak úgy elrévedünk a semmibe, kizárva a külvilágot elmerülünk a gondolatainkba, és időnként olyankor is, amikor éppen erősen fókuszáltnak kellene lennünk. És persze az is előfordul, bármennyire igyekszünk is, hogy elkerüli valamilyen lényeges infó a figyelmünket. Nem ok nélkül történik mindez, és van módunk változtatni rajta. Lehetünk figyelmesebbek, összeszedettebbek, csak ismernünk kell a működésünket.

Kognitív alagúthatás. Amikor nem kell valamire huzamosabb ideig erősebben koncentrálnunk, akkor az agyunk nyugalmi állapotba kapcsol. Kihasználja a pihenés lehetőségét. Így amikor hirtelen inger ér minket, akkor azt sem tudjuk biztosan, mihez is kapjunk. Visszatérünk a valóságba, és gyakran megragadjuk az első dolgot, ami a fókuszunkba kerül. Ez a kognitív alagúthatás, amikor az agy egyszerre kikerül a tétlenség helyzetéből és igyekszik felvenni a fonalat. Vészhelyzetekben ez nagy problémákat is okozhat, gondoljunk a közlekedésre, amikor történik valami előttünk, és mi csak beletaposunk a fékbe, holott agyunk tudja, mert tanulta, hogy nem csupán ez a reakció szükséges ilyenkor. De nincs benne gyakorlatunk, így csak reagálunk gyorsan, ösztönösen.

Felkészületlenül. Annyira el tudunk merülni gondolatilag vagy éppen abban, amivel foglalkozunk, hogy akár minden más megszűnik körülöttünk. Kézzelfogható példa a telefonját bújó figura, akit semmi sem zökkent ki a maga kis világából. Ilyenkor csak az létezik, amire a figyelmünk szegeződik. Hiába a periférikus látás és egyéb érzékszerveink, az agy belőtte magának a fókuszálandó szűk területet, és kizárólag arra koncentrál. Budai-Sántha Balázs szerint; „A részletre való koncentrálás mindig az összefüggések megértését veszélyezteti.” De van megoldás, amely tudásból, tapasztalatból és gyakorlatból épül fel.

Mentális modellek. Ezek tulajdonképpen teljesen konkrét belső elképzelések. Az általunk elsajátított ismeretanyagokból épülnek fel, az elméletiekből és gyakorlatiakból együttesen. Önmagában a felhalmozott tudásunk csupán egy nagy információmassza. Szükség van a benne lévő dolgok rendszerezésére. Ebből a rendszerből készíthetjük el a mentális modelljeinket. Ezek nélkül információkkal rendelkezünk ugyan, de azok nem állnak össze egy egész nagy képpé. Amint létrehozzuk őket, nem csak szakértelemmel rendelkezünk, hanem olyan egységes szaktudással, amely képessé tesz minket gyorsabban levonni a konzekvenciákat és ezáltal hatékonyabb döntéseket hozni.

Miért jók? A mentális modellek akár krízishelyzetben is támogatják a megfelelő helytállásunkat. Pillanatok alatt magunkhoz térünk, megtaláljuk azt, amire akkor a figyelmünket fordítanunk kell, és helyes döntésekre sarkallnak. Charles Duhigg „Okosabban, gyorsabban, jobban” című könyvében több példát is említ az ilyen rizikós helyzetekre. Az egyikben megmutatkozik, hogy légikatasztrófa bekövetkeztekor, a végkimenetel szempontjából, mennyire kulcsfontosságú, hogy a pilóták minden lépésükkel és azok következményeivel tisztában legyenek. A másikban jól érzékelhető, amint egy tapasztalt főnővér a koraszülött osztályon végigsétálva kiszúr egy kisbabát, akin egy szepszis jeleit véli felfedezni. A kevesebb rutinnal bíró ügyeletes nővér észlelte ugyan külön-külön az ere utaló tüneteket, de nem rakta egymás mellé ezen az információkat, így más következtetésre jutott. A főnővér fejében lévő egészséges újszülöttről alkotott kép pedig eltért attól, amit a valóságban látott, ezért beavatkozást kezdeményezett, amely megmentette a kicsi életét. Persze, nem mindenkinek kell ilyen kiélezett szituációban helytállnia, de kerülhetünk mi is váratlan stressz helyzetbe, ahol rögvest képben kell lennünk, döntenünk, választanunk kell.

Hogyan fejlesszük? A mentális modellel rendelkező emberek folyton történeteket mesélnek maguknak. Elképzelik, hogyan fog egy-egy esemény lejátszódni. Eljátszanak a gondolattal például, hogy miként zajlik majd le egy megbeszélés. Ki, mit mond, és arra milyen válaszok érkeznek majd. Így, ha hirtelen megszólítják egy kérdéssel, nem hebeg-habog-hápog, mert nem éri felkészületlenül a válaszadás. Fejben számított rá, előre lepörgette a történteket. Ezek a belső történetmesélések teszik lehetővé, hogy képekben gondolkozzanak, így akár minden apró rendellenesség azonnal szemet szúrjon nekik. Mindaz, ami nem felel meg annak a képnek, amit magukban begyakoroltak problémát, hibát jelenthet, amit orvosolni szükséges. Ezzel a képességgel igazán produktívvá tehető a problémafeltárás és megoldás. És feszült helyzetekben kevesebb felesleges stresszel kell számolhatunk.

Nincs állandó készenléti állapotra szükség, ha a figyelmünkről van szó. De amikor elengedhetetlenül koncentrálnunk kell, akkor jó, ha fejben ott vagyunk és tudjuk, mit tegyünk. Az ilyen esetekre tökéletesen ráillik Gerlóczy Márton gondolata; „Minden döntésben százszázalékosan biztosnak kell lenni, minden lépés közben már a következőre kell koncentrálni, lehetőleg úgy, hogy azok össze is függjenek egymással.” Amikor összefüggéseiben használjuk fel az ismereteinket, és kialakítjuk a mentális modelljeinket, számíthatunk magunkra nehéz körülmények között is.

Ha a poszt olvasása közben nem kalandozott el a figyelmed, és tetszett az írás, akkor csatlakozz az oldal követőihez hasonló cikkekért.

Aki pedig többet szeretne olvasni a posztban szereplő témák és példák kapcsán, annak ajánlom figyelmébe, az említett könyvet, Charles Duhigg Okosabban, gyorsabban, jobban című művét.