„Könnyebb szerelembe esni, ha még nem szeretünk, mint megszabadulni szerelmünktől, amikor szeretünk.” (Francois de La Rochefoucauld)
Előfordul, hogy a végtelennek hitt szerelemnek egyszer mégis csak vége szakad. Ki szépen, ki rondán szakít, de a gyötrelem nem elkerülhető. Ahogy a történtek feldolgozása sem. Nincs B terv, ezen túl kell esni, különben esélyünk sincs legközelebb jobb párkapcsolatban élni.

Gyászidőszak. A fájdalom, mint minden drámában, itt is kihagyhatatlan elem. De ez jó, még akkor is, ha ezt abban a pillanatban nem látjuk be. Nehéz is ezt az elvesztéstől való kínunkban megérteni. Valakinek és valaminek az elvesztése nagyon hasonló érzelmeket hoz elő belőlünk, mint amikor meghal egy hozzánk közel álló személy. Keresztül megyünk egyfajta gyászidőszakon, ahol a viszonyunkat siratjuk. Nincs útrövidítés, végig kell sétálnunk az úton, a felszabadulásig. Rendszerint az egyik fél sokall be és dönt úgy, hogy vége a kapcsolatnak. Neki sem egyszerű, mert el kell jutnia döntésig, és ki kell azt mondania. Mire ide ér, már bizonyos folyamatok végbe mentek benne, így talán egy hajszállal könnyebb az ő helyzete. De éppen csak egy hajszállal, mert a gyászt neki is viselnie kell. És persze a másik fél reakciója, viselkedése megnehezítheti ezt a fájdalmas időszakot.

Kapaszkodók. Akárcsak egy buszra szállva, összetört helyzetünkben is a kapaszkodók az egyik legjobb támaszok. Barátok, ismerősök, bizalmasok. Akiknek kipanaszkodhatjuk magunkat, akik tartják bennünk a lelket és tovább segítenek. Nem kell, hogy mindenben egyetértsenek velünk, és a végletekig hagyjanak leépülni, de fogadjanak el. Az önsajnálat szükséges rossz, éljünk vele, megszabadulni úgysem tudunk tőle eleinte. Értékeljük az embereket, akik időt töltenek velünk, nagyban hozzájárulnak a trauma feldolgozásához. Amint egy másik fogódzó, a tartalmas elfoglaltság is. Olyasmi, ami nem enged sokat agyalni, leköti az energiánkat. Lehet ez munka, sport, akármi, ami elterelő hadműveletként működik.

A felelősség kérdése. Természetesen a helyzettel jár az okok és a felelős keresése. Zömében oda lyukadunk ki magunkban, hogy mindenért a társunk a felelős vagy mi. Attól függ, mennyire dolgozik bennünk a sértettség, a kilátástalanság és alapból van-e vagy nincs önbizalmunk. A másik hibáztatása segít nekünk felmentést találni. Önmagunk vádolása a saját kishitűségünk megtestesülése. Egy kapcsolat felbomlása soha nem egyoldalú. Mindig kettőn áll a vásár. Ha más nem, az egyik végig a románc ellen dolgozott, például hűtlen volt vagy nem mutatta ki a szeretetét, a másik meg hagyta, mindig tovább lépett. Akkor kellett volna megállj parancsolni a kártékony viselkedésnek, amikor felmerültek, most már késő. Ne okoljunk, inkább okuljunk.

Elfogadás. Amíg lázongunk, bosszú forralunk vagy küzdünk a jelen ellen, addig nem fogadtuk el a szitut. Álmatlanul forgolódunk, legszívesebben felhívnánk az exünket és visszacsinálnánk az elrontott éveket. Az olyan ígérgetek és fogadkozások ideje lejárt, mint a „innentől minden más lesz, majd meglátod”. A „mi lett volna, ha” óhaj nem opció. Nem csupán a sportban felesleges ezen ácsingózni, az élet egyéb területein sem mehetünk vissza az időben és változtathatjuk meg a történteket. Ne rontsunk a körülményeken. Ez a hajó elment, ezt fogadjuk el, viseljük méltósággal és ne tegyünk semmi olyat, ami később nem enged tükörbe nézni. Egy nekem sokat segítette gondolat volt anno, hogy ha a sorsnak van még terve velünk, akkor nyugodtan elválhatunk, úgyis találkozunk még valahol, valamikor. Ha nem, akkor az volt a végzetünk, hogy ennyit legyünk egymás mellett. Ennek is meg volt az oka.

Felismerések. Amit tehetünk, az a problémák utólagos felismerése. Ez eltarthat egy ideig. Emlékszem volt, hogy hónapokkal később, tisztuló fejjel kezdtem összeilleszteni a darabokat és megérteni, mi vezetett el a szakításhoz. Már nem felelőst kerestem, azon túl voltam, át szerettem volna látni, miért halt be a dolog. Ha ezzel tisztába kerülünk, és tartjuk magunkat a korábbi baklövések kiküszöböléséhez, akkor a jövőben már nem esünk ugyanazokba a hibákba. Tényleg új alapokra helyezhetővé válik a következő kapcsolatunk. Csak visszakeressük a gikszereket. És arra koncentrálunk, amit mi megtehetünk egy viszonyban a párunkért, mert csak a saját tetteinkért felelhetünk.

Új kezdet. Ha sikerült végleg lezárnunk, akkor vágjunk bele egy újabb kalandba. Kizárólag akkor. Amikor valaki gyorsan és meggondolatlanul beleugrik egy következő románcba, sokat kockáztat. Ott ül rajta a múlt árnyéka, a megemésztetlen érzelmek és a fájdalom súlya nyomja a vállát. Menekül az elől, hogy szembenézzen ezekkel a kínokkal és újra szeretettnek akarja érezni magát. Azt hiszi ez a megfelelő megoldás. Azonban nem árulja el új párjának, hogy mindez a felejtéshez kell. Ez nem új kezdet, ez struccpolitika, önámítás, a másik félrevezetése. Varrjuk el a szálakat, mert azok ezer fonállal gúzsba kötnek, visszahúznak és csapbába ejtenek. A múlt siratása helyett, a jelenben ünneplünk egy jobb jövő reményében. Ami így nem jön el, mert kihagyunk egy igen fontos lépést, a lezárást. Mindennek megvan a helye, a bánkódásnak is. Adjuk meg az időt rá.

Amennyiben vérbeli szerelmi kapcsolatról van szó, akkor nem léphetünk túl rajta fájdalom nélkül. Ebben testesül meg az az időszak, amelyet egymással töltöttünk. Ez mutatja meg valóban milyen sokat jelentettünk egymásnak. És fog egy új érzelmi és kapcsolati szintre emelni, amikor eljön az ideje, hogy újra megmérettessünk milyen társak is vagyunk. Ahogy azt Stephanie Ericsson megfogalmazta; „A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor ne szakítsd meg a kapcsolatot az oldallal, és csatlakozz a követőkhöz, hogy elsőként olvasd az új bejegyzéseket.

Fotó: Hutomo Abrianto, Unsplash