„A csúcsokat előbb fejben kell megdönteni ahhoz, hogy aztán a gyakorlatban is meg lehessen javítani őket.” (Ed Caesar)
A gondolkodásunk felelős az életünk alakulásáért. Persze okolhatjuk a körülményeket, mégis van, aki rossz helyzetből is sikerre viszi, és van, aki jó leosztással sem jut sehová. Mert a vélekedésünk a döntő. Amit gondolunk, amit egyfajta belső beszéddel mondunk magunknak, az jelentős befolyással bír. Hogyan javíthatjuk az esélyeinket azzal, ha kicsit másként fogalmazunk?

Első a belső. Minden a világon kétszer teremtődik. Először belül, elméleti, gondolati síkon születnek meg az ötletek, majd kellő kiforrottság után a valóságban is létrejönnek. Könnyű példálózni az épületekkel, a művészeti alkotásokkal, amelyek egy kreatív elme szüleményei. De említhetjük a találmányokat, az üzleti vállalkozásokat, amelyek mind szakértelmen és fantázián alapulnak. Viszont ide tartozik egy meglepetés születésnapi buli megszervezése is, a meghívottaktól a tortáig, az ajándéktól a helyszín lefoglalásáig. Minden tett gondolatból fakad, minden fejben dől el, ezért nem mindegy, hogyan forognak a fogaskerekek az agyunkban, amikor ötletelünk. Vagyis szinte állandóan.

Magammal kommunikálni. A gondolataink egyenesen hozzánk szólnak. A belső beszédünk jelentős részét képezik. Gyakorta ezt a kifejezést pozitív pszichológiai oldalról alkalmazzuk, hogy beszéljünk magunkhoz optimistábban. Legyenek a szóhasználataink pozitívok, ezáltal az önképünk és az elvárásaink bizakodók. Ám a tudatos belső beszéd már jó ideje nem merül ki a pozitív megerősítések ismételgetésében. A folyamatos jó kommunikáció nem csupán mások irányába építő, magunkkal szemben is szenzációsan hatékony. Ha figyelünk, mit és hogyan mondunk, akkor számtalanszor megtapasztalhatjuk, hogy az elsődleges teremtésünket, mennyivel eredményesebben ültetjük át a másodlagosba, azaz a gyakorlatba.

Inkább a megoldás. Biztosan észrevettük már mennyire belelovaljuk magunkat egy-egy problémába. Minél jobban érint minket érzelmileg egy ügy, annál többet foglalkoztat. És általában a probléma oldaláról foglalkoztat. Arról beszélünk, gondolkodunk, ami történt, és ami ez által a jelen kellemetlenséghez vezetett. Emlegetjük, kérődzünk rajta és állandóan visszaöklendezzük. Inkább azt kérdezzük „hogyan történhetett ez meg velem”, mint azt „mit tehetek, hogy a jövőben elkerüljem az ilyesmit”. Érthető, mert az első kérdés tehetetlen elesettséget és együttérzést hoz, a második pedig erőfeszítést. Ha gondolkodnom kell azon, miként kerülhetek el valamit a továbbiakban, ennek kitalálásához a hathatós hozzájárulásomra van szükség. Ez idő, energia, tudás feltétele. Ám csak akkor nyílnak ki új ajtók, ha a problémáról a megoldásra fókuszálok. Különben csak körbe-körbe járok ugyanabban a jól ismert szobában.

Passzívból aktív. Fogalmazhatunk úgy is, ne szenvedjünk, ne használjunk szenvedő szerkezeteket, azok alapból elég magyartalanok. A „nem lett időben kiküldve a meghívó” helyett legyünk bátrak és mondjuk ki, hogy „nem küldtem ki időben a meghívót”. A passzív kifejezésekkel az a baj, hogy nem tartoznak senkihez. Nem kötődnek személyhez, nincs cselekvő, így nincs felelős sem. Amíg valamit nem valaki csinál, csak meg van csinálva, addig az egy személytelen dolog. Nem lehet érte senkit sem megdicsérni, sem elmarasztalni. És egy új ötlet megvalósítása kapcsán, nem lesz senki, aki magáénak érezze annyira, hogy kivitelezze. Ha mi magunk is passzívan állunk az elképzelésünkhöz, mit várunk, hogyan, ki által valósul meg? Legyen a miénk.

Feltételesen. Ha már nem általánosságban szólunk, hanem a saját nevünkben, akkor még mindig ott van az a fránya, hőn szeretett feltételes mód. Tehát a „holnap meg kéne csinálnom” vagy a „ha lenne rá időm” féle szófordulatok. Ez megint azt mutatja, hogy igyekszünk távol tartani magunktól a témát és a felelősséget is elhárítani. Elővesszük a Jolly Joker lapot, és a „ha” tényezőre hárítunk. Ha már nem lehet valakire, ez mindig bejön. Legyen az szoros időbeosztás vagy zsúfolt elfoglaltság esetleg a hozzáértés hiánya, mindegy, ha miatta nem lehetséges valamit elvégzeni. De legalábbis fenntartjuk magunknak a jogot, amennyiben nem készülne ez az adott feladat, hogy okkal történt ez, és ráadásul még előre szóltunk is. A feltételes fogalmazás helyett használjunk jelen időt és kijelentő módot. Legyenek vállalásaink, vigyünk cselekedetet a napjainkba. Így válunk a magunk szemében felelőssé és elszámoltathatóvá. Így számíthatunk magunkra.

Érzelmi kötődés. Használjunk érzelmi töltetű kifejezéseket. „Úgy érzem megbirkózom ezzel a feladattal” vagy „mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, kifejezettem jó lesz most ezt a saját cégemben tenni”. Amihez emocionálisan kötődünk, azzal azonosulni tudunk. Azt a magunkénak valljuk, azért hajlandóak vagyunk megmozdulni. Azok a legjobb ötletek, gondolatok, amelyek érzelmi húrokat pendítenek meg bennünk. Örömet okoz foglalkozni velük, ezért várakozásokkal telve vágunk bele a megvalósításukba is. Elkötelezettek és lojálisak leszünk, a nehézségek felmerülésekor sem fordítunk azonnal hátat, hanem kitartóan tovább küzdünk. Mert fontos számunkra az a dolog.

Annyi gondolat cikázik át a fejünkben napi szinten, hogy a legtöbbjük csak kósza fuvallat. De vannak olyanok, amelyek figyelemre méltók. Ha megfelelő formában tálaljuk a jó ötleteinket, első körben magunknak, akkor az ötletmorzsák elszórása helyett, magokat vetünk el, melyek lehetőséget kapnak a növekedésre. Az életet adó talaj és a víz, a mi tápláló gondolataink lesznek. Nem lebeszéljük, hanem rábeszéljük magunkat a jobbra, szebbre, sikeresebbre. Ahogy ezt Árvai Péter mondta: „Életünk alakulása fejben dől el. Az dönt, hogy milyen világot, milyen jövőt képzelünk el saját magunknak.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor képzelődj többet, és valósíts meg sokat. Közben pedig oszd meg ezeket a gondolatokat másokkal is.

Fotó: Andrea Piacquadio, Pexels