„A negatív érzések sokszor sokkal többet segíthetnek abban, hogy rájöjjünk, hogy adott esetben mire vágyunk, mint a jó, pozitív érzések.” (Al Ghaoui Hesna) 
Esetenként megkapjuk a címben szereplő figyelmeztetést. Lehurrognak, leállítanak a körülöttünk élők, hogy ne húzzuk le őket. Pedig a mai világban nem is mindig könnyű negatívnak lenni, és felvállalni a rossz dolgainkat. 

Örökös panaszkodók. Tekintsünk el attól a rétegtől, aki imád panaszkodni és minden megszólalásával überelni akarja a másikat. Neki biztosan mindenkinél rosszabb a helyzete, sőt, a leg-leg-legrosszabb. Gyakran e mögött nem más áll, mint a figyelem felkeltés és együttérzés ébresztés. Emberek vagyunk, mélyen a bennünk élő vággyal, hogy fontosak legyünk valakinek. Természetesen a negatív licitálással rövid ideig figyelmet kaphatunk, de idővel energiavámpírokként leszünk elkönyvelve, akit jobb nagy ívben elkerülni. Most nem róluk lesz szó. 

Minden szupi szuper. Igyekszünk ezt a képet láttatni magunkról. Ahogy mindenki ezt teszi. Menjünk csak fel valamelyik közösségi oldalra. Nyaralunk, vacsorázunk, lediplomázunk, megmászunk, utazunk, beszerelmesedünk és egy rakás egyéb dolgot csinálunk vidám hangulatban. (Most nem foglalkozunk a szélsőséges és gyűlöletkeltő bejegyzésekkel, azok célja a negatív irányú vélemény manipuláció és érdektől függően van elég belőlük.) A személyes megosztásaink optimisták és büszkeséggel töltenek el. Boldogan mutatunk magunkról pozitív dolgokat, amit megengedhetünk magunknak, amit elértünk, amiben jók és sikeresek vagyunk. Ez mind szép, csak az élet nem ilyen felhőtlen. Nem mindig fent vagyunk, néha hullámvölgybe is kerülünk. Azok sem szégyellnivalók, mégsem osztjuk meg őket. Ritkán látni olyasmiket, hogy ma elrontottam egy megrendelést és a főnökön csúnyán leszedte miatta a fejem. Vagy tegnap este jól összevesztünk a férjemmel. Esetleg egy fotó a frissen eltávolított vesekövemről. Ezekre nem csupán nem vagyunk büszkék, de úgy véljük nem tartoznak a nagy nyilvánosságra. Érthető, de az kevésbé, hogy a hasonlóan intim de pozitív történések miért tartoznak másokra. Azok is elég személyesek, nem? Ráadásul az egyoldalúan derűlátó posztok tömkelege sokak közérzetére lehangolóan hat. Összehasonlítják az ő nyomorúságos életükkel és levonják a szomorú tanulságot: mindenkinek jobb, mint nekem. 

Amit vállalni kell. Ha nem is a nyilvánosság előtt, de bizonyos negatív dolgainkat fel kell vállalni. Ez a tipikus anonim alkoholisták összejövetelén elhangzó mondat: „Józsi vagyok, alkoholista”. Amíg nem tudunk őszintén beismerni valamit, addig nincs létjogosultsága a helyzet javításának. Addig a tagadás pocsojájában ücsörgünk. És itt nem kizárólag valamilyen függőség állhat a háttérben. Lehet a romokban heverő pénzügyi helyzetünk, a hanyatló egészségügyi állapotunk, a toxikus munkahelyünk okozta stressz. Csupa olyan dolog, amiről nem szívesen beszélünk, de néha nem is veszünk róluk tudomást. Amíg nem tudatosítjuk, nem valljuk be, lényegében nem nézünk a tükörbe és nem mondjuk ki, hogy adott területen problémáink vannak, addig esélytelen a változás, az elmozdulás pozitív irányba. Addig nem jövünk le a szerről, nem vezetünk pontos elszámolást a pénzügyeinkről, nem megyünk el orvoshoz, nem váltunk munkahelyet. Nem azért, mert nincs probléma, hanem azért a homokba dugjuk a fejünket és nem foglalkozunk vele. Ilyenkor jól jön a beismerés, ami elindíthat egy jobb úton. 

Kapcsolati bonyodalmak. Mindig könnyebb a jóról beszélni, mint a rosszról. Ez pláne igaz, ha emberekről van szó. Nincs is nehezebb, mint tisztázni egy vitás kérdést. Egyáltalán miként kezdjünk hozzá? Hogy néz már az ki, ha én kezdeményezek? Hogy fog akkor ő bocsánatot kérni, amiért megbántott? Ingoványos terület helyrebillenteni valakivel a megromlott kapcsolatunkat. Besértődni könnyű. Ám mérlegeljünk, hogy szükségünk van erre az ember vagy sem. Ugyanis minél tovább halogatjuk a helyzet rendezését, annál nehezebb lesz belevágni. A sértődöttség képes békaként felfújódni és egyre inkább elhatalmasodni. Bármelyik fél a hibás és a szenvedő, a tisztázatlanság tovább növeli a szakadékot kettejük között. Az már csak hab a viszály megsavanyodott tortáján, hogy gyakran mindketten a másikat okolják a kialakult helyzet miatt. És míg mindketten sértődöttek és nem tesznek semmit, szépen el is múlik a kapcsolatuk. Valóban nehéz negatívumokról beszélni, de kellő tapintattal és jó szándékkal megoldható. Végül is a legnegatívabb részen, a vitán már túl vagyunk, most jöhet a feldolgozása. Nem személyeskedéssel, hibáztatással és rágódással, hanem együttműködő és konstruktív hozzáállással. Úgy biztosan menni fog. 

Divat a pozitívumot túlhangsúlyozni. (Ennek a visszásságairól ebben a cikkben olvashatunk.) De időnként ki kell mondanunk, hogy nem vagyunk jól. Nem bárhol, bárkinek, hanem a megfelelő időben annak, akire ez tartozik. Akár magunkon kívül valakinek. Oka van a rossz közérzetnek és ez nem röstellni vagy rejtegetni való dolog. Az élet természetes velejárója épp ezért nélkülözhetetlen. Ám a nehézségeken úgy juthatunk túl, ha érdemi lépéseket teszünk. Nem színlelünk, nem tagadunk, nem bújunk el! Előállunk és vállaljuk, ahol éppen tartunk. Az egészséges fejlődés és problémamegoldás ezen keresztül vezet. Amint azt Elias Baar megfogalmazta: „Egy olyan kultúrában, amely a pozitivitást ünnepli, a "pozitív oldalra való összpontosítás" túlságosan általánosító gyakorlata káros lehet. A negatív érzelmek bagatellizálása, tagadása vagy elutasítása ellentétes emberi tapasztalatainkkal, megakadályozza a fájdalmas érzelmek feldolgozását, és még nagyobb szenvedéshez vezet.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor arra biztatlak nézz magadba és vedd elő egy olyan problémádat, amellyel eddig nem akaródzott foglalkozni! Vagy esetleg tudomást sem vettél róla… 

Fotó: wayhomestudio, freepik