„Az önéletrajz igazából a szegény ember történelme.” (Raymond Carver) 

Két lábon járó önéletrajz. De hívhatjuk magunkat organikus CV-nek is. Eljutottunk oda, hogy az önéletrajzunk határozza meg a tetteinket. Nincs vesztegetni való időnk. Csak az számít, ami hasznot hajt, amit az önéletrajzunkba is bátran és büszkén be lehet írni. A visszalépés nem elfogadható. Én is hallottam már a családomban, hogy nem adhatom alább, mert az, hogy néz majd ki a CV-ben. Meg egyébként is kevesebb a pénz. És a megszokott életszínvonal erősen mérvadó. 

Tanulni, tanulni, tanulni. A minap beszélgettem egy orvossal, aki azon háborgott, hogy kifordult magából a világ. Egyes kétkezi munkával több pénzt keresnek emberek, mint akik évekig egyetemen tanultak és diplomát szereztek. Erre a rendelőjét kimázoló festőt hozta fel példaként, aki vagy félmilliót kért el a melóért és még csak nem is volt képes egységes színűre festeni a szobát. Valahol jogos a felvetése, azonban minél többen szereznek diplomát, szereznek felsőfokú végzettséget, ezeknek az értéke annál inkább erodálódik. Valaha kiváltság volt diplomásnak lenni és bekerülni egy magasan képzett, jól kereső körbe. Ma ezek a végzettségek nem garantálnak semmit. Ettől függetlenül minden szülő azt szorgalmazza, hogy gyermeke tanuljon tovább, és lehetőség szerint járjon egyetemre, főiskolára. 

Megtervezett gyermekkor. Számos gyerek már korán megtapasztalja a taposómalom terheit. Amikor azt látom a gyermekünkön, hogy reggel a szokásosnál csendesebb, maga elé nézőbb, akkor tudom, aznap valamiből dolgozatot írnak. Bizonyára a mi iskolás éveinkben is így volt. De elgondolkodtató, hogy főként kisiskolásként, mennyivel jobb volna, ha a tanulás örömmel és nem szorongással párosulna. Persze van ez a számonkérősdi az sulikban, de ezen felül még egy rakás egyéb dologgal megpakoljuk őket. A plusz feladatok, a foglalkozások, amit mi felnőtt fejjel fontosnak tartunk. És mi már csak tudjuk, hogy mi kell a sikerhez! A gyerek kezdje el korán összeszedni a megfelelő készségeket, tudást, kapcsolatrendszert, meg mindent, ami később az előnyére válik. Előkészítők, fejlesztők, emelt szintű vizsgák, mindenféle nyalánkság. Felelős és bölcs szülőként átlátjuk, mire van szükség az eredményes élethez. Vajon közben tudjuk azt is, hogy mire van szüksége egy gyereknek? Nem majd egyszer valamikor, ha nagy lesz, hanem most a jelenben, amikor még kicsi. Jut‐e elég idő a szabad játékra is vagy ennek a szónak a jelentését is igyekszünk kiirtani a szótárából. Azt látom, sok szülő már korán elkezdni írni, íratni a gyerekével az önéletrajzát. Aztán szegény kölyök ebben felcseperedve ugyanezt a sémát követi, és csodálkozik, hogy nagykorában nem boldog. 

Anya, apa kedvében járni. Hogy is lenne boldog, amikor teljesítménykényszerben él. Ezt hozta magával otthonról, mint oly sokan. Már gyermekként is az számít, miben, mit ér el. Ez határozza meg. És jó gyerek, ha teljesít, rossz, ha nem. Nem biztos, hogy ezt nyíltan kimondjuk, de éreztetjük. Mert van bennünk elvárás és ha nem valósul meg, akkor csalódás is. A gyerek pedig szeret minket és szeretne megfelelni nekünk. Ha ennek feltétele az általunk vele szemben támasztott elvárás, akkor annak is meg akar felelni. Ha sikerül, de nem leli örömét a tevékenységben, akkor csak kimerült és fásult lesz. Ha nem sikerül, akkor végtelenül frusztrált is. Csak ezt nem beszéli meg velünk, hiszen mi vagyunk ennek a kiváltói. Hogy felkészítsük a felnőttkorra sutba dobjuk a gyermekkort. Gyártjuk a mini neurotikusokat. Nem ráér majd felnőttként frusztrálódni? Biztosan szükséges ez? Nem lehetne egyszerűen csak gyerek? 

Tartalmas a történetünk? Felnőttként is képesek vagyunk kínosan ügyelni a lépéseinkre. Csak semmi meggondolatlanság. Nem arra célzok, hogy rohangáljunk pucér fenékkel, matt részegen a parkban, de talán nem kellene mindent alárendelni az önéletrajzunknak. Az élet gyakran nem egy lineáris vonal, nem egy Excel tábla, nem tekinthetjük csupán adatok halmazának, amelyet igyekszünk tökéletesre kozmetikázni. Egy rakás egyéb más befigyel, ami eredetivé teszi az életünket, és mindez segít alakítani és formálni a sorsunkat. Lehetünk bármilyen precízek, az nem garancia a sikereinkre. Vegyünk egy kanalat. Egy teljesen hétköznapi kanalat. Nem jelent semmit sem, csak egy kanál. De nekünk jelenthet. A családi étkészlet egy darabja, amelyhez kötődik pár emlékünk. Egy vita, egy fontos beszélgetés, egy ballagás utáni ünnepi ebéd. Valami, ami miatt nekünk ez sokkal több egy kanálnál. A múltunk egy része, a személyünk egy lényeges darabja. És ha folyton csak rohanunk, ha mindig fontosabb az előremenetel, a haladás, a státusz, a siker és nem gyűjtjük be ezeket az egyszerű kanalakat, nem élvezzük ki a pillanatokat, akkor kiüresedik az életünk. 

Mindennek és mindenkinek van története. A jó történetek megérintenek, mert érzelmesek, van szívük, van ívük és benne van az ember. Egyedi sztori, amely csak így és csak velünk igaz és valódi. A miénkben benne kell lennünk nyakig. Szívvel és lélekkel. De ha csak önéletrajzunk van, száraz és akkurátus adathalmazunk, abból hiányzik az élet sava-borsa. Figyelmeztessen arra, hogy mennyivel többek vagyunk vázlatpontoknál és kimutatásoknál Anne Helen Petersen gondolata: „A milleniáloké lett az első olyan nemzedék, amelynek a tagjai teljes egészében két lábon járó főiskolai önéletrajzként határozták meg magukat. A szüleink, a társadalom és a tanáraink közreműködése folytán – akár tudatosan, akár nem – kezdtük „emberi erőforrásnak” tekinteni magunkat, amit optimalizálni kell a jobb gazdasági teljesítmény érdekében.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor olvasd át az önéletrajzod a fenti szempontokat figyelembe véve. És írj egy olyat, amelyben az emberi szempontok kerülnek előtérbe. 

Fotó: Drazen Zigic, freepik