„Amilyen nélkülözhetetlen, olyan tünékeny is a szeretet.” (Gary Chapman)
Szeretjük egymást, ez nem vitás. Mégis az élet adta romantikus kirándulásunkon nem csupán a szeretet virágföldjein andalgunk, hanem bóklászunk az undokság sivatagjában. Ott aztán kiégünk, mint agyagedény a kemencében. És a keménység és ridegség megérződik az egymás iránti viselkedésünkben is.

Körhintában. Egy ideig minden jól megy. Aztán minden egysíkúbbá válik. Majd minden kissé unalmassá. Ha valamit túl sokáig ismételgetünk egyhuzamban változtatás nélkül, akkor egyhangú lesz. Néha mozdulunk csak ki a ringlispílből, egy szülinap, grill parti, mozi, színház, nyaralás kedvéért, aztán süppedünk is vissza a megszokott a körhinta kényelmes foteljába. És onnan szemlélve minden a legnagyobb rendben van. Vagy mégsem. Hiszem ebből a kényelemből képesek vagyunk apró, utálatos játszmákat játszani.

Fontosságok harca. Szeretet ide vagy oda, időnként felhúzzuk a másikat. Mert nekünk így jobb. Nem a kettőnk kapcsolatának, csak nekünk. Nagyra tartjuk magunkat, amit teszünk egymásért és ennek burkolt formában adunk hangot. Nem feltétlen nyíltan csak a viselkedésünkkel utalunk rá vagy teszünk pár közvetett epés megjegyzést. Mi hozzuk haza a pénzt, ő meg vigye a háztartást a hátán. Esetleg fordítva. Mindent a feneke alá teszünk itthon, ne költse már elég hülyeségekre a zsetont. Együtt élni egy szimbiózis. Mindegy ki, mit vállal, az elengedhetetlenül fontos a közös életünk szempontjából. Kezeljük hát egyenrangú partnerként egymást.

Tudhatná már. Este hazaérünk holtfáradtan és nincs már kedvünk mélyebb beszélgetéseket folytatni. A kedvenc vacsoránkra vágyunk, meg a kedvelt sorozatunkra és kész. Erre sorjáznak a kérdések, a fontos egyeztetni valók. Mi meg legszívesebben le sem szállunk a tv-ről. Félig sem figyelünk, legfeljebb hümmögünk és baromira várjuk, hogy vége legyen. Nem a műsorunknak, hanem az otthoni műsornak. Megtanulhatná már a kedvesünk, hogy milyenek vagyunk esténként. Ez igaz. Csakhogy valószínűleg nem voltunk mindig ilyenek. Valamikor ittunk egymás szavát, és alig vártunk, hogy kibeszélgessük magunkat. Érthető és megérdemelt egy húzós nap végén a pihenés. Ám minden napot nem kezelhetünk így. Nem lehetünk gorombák azért, mert a fontos dolgaink végeztével szeretnénk magunkba lenni. Van egy társunk, akinek valószínűleg hozzánk hasonlóan, volt egy valamilyen napja, és ő szeretné megosztani velünk az estét. Ciki, ha egy sorozat érdekesebb, mint a közös életünk.

Most ne zavarj! Ugyanez igaz munka kapcsán is. Sokan hazaviszik a melót, azaz munka után is dolgoznak. És nem csípik, ha közben zavarják őket. Ismerem ezt, mert gyakran én is arra szorulok, hogy éjszakába nyúlóan írjak meg egy-egy posztot. Ilyenkor én is nehezen viselem, ha beszélnek hozzám. Azonban ebből igyekszem nem rendszert csinálni. Mert nincs baj, ha olykor dolgoznunk kell. Csak akkor van baj, ha ezt napról napra tesszük. Hiszen mindennek megvan a maga helye. Van munkaidőnk, ami a kötelességünkről szól. És van privát időnk, ami a párkapcsolatról, a családról… kéne hogy szóljon. Ha ezt beáldozzuk, akkor két kérdés merül fel. Nem telepszik rá túlságosan a munkánk az életünkre? Illetve, hogy valóban fontos számunkra a párunk, a családunk? Vannak, akik párkapcsolatuk szürkeségéből a munka tarkasága felé fordulnak, azaz elmenekülnek.

Irigységünk. A hosszú együttlét alatt előfordul, hogy a páros egyik tagjának jobban megy a szekere, míg a másiknak defektes időszaka van. Ég és föld egy szobában. Nappal és éjszaka egyszerre. Ha ez a helyzet állandósul, az erősen megterheli a viszonyt. Aki lent van, annak minden hazahozott siker, újabb szög az önérzete koporsójába. Egyre lejjebb kerül, és az eluralkodó irigység és féltékenység megmérgezi a kommunikációját. Mogorvaság, rosszmájú megjegyzések, mártír-mentalitású beszólások, azért se hozzáállás. Ne legyen jobb a másiknak se, ne élvezhesse igazán az eredményeit. Az egészséges önbecsülés számára is kihívás jelent ez, hát még, ha problémáink vannak magunkkal. Ha tisztázzuk a kapcsolatban betöltött szerepeinket, ha az egymás iránti szeretet és tisztelet vezet bennünket és sokat és őszintén beszélgetünk, az többet segíthet, mint a piszkálódás.

Teljesen természetes, hogy a kapcsolatok egy bizonyos periódusában differenciálódás megy végbe. A páros tagjai újra felfedezik önmagukat és képviselik is saját önös érdekeiket. Majd ugyanilyen természetességgel kellene további szakaszokba lépni és újra közeledniük a társukhoz. Ez nem jön össze abba az esetben, ha beleragadunk az adott fázisba. Nem érdekel minket a párunk, nem foglalkozunk vele, elhanyagoljuk a kapcsolatunkat és elharapódzik a hűvös hangvétel, az ironikus csipkelődés. Elfogadás, megértés, empátia, megbocsátás, valamint a kedvesünk szeretetnyelvének ismerete a kulcs ahhoz, hogy olyan párkapcsolatunk legyen, mint amilyet Sally Rooney ír le: „A kapcsolatunk olyan volt, mint egy Word-dokumentum, amelyet együtt írunk és szerkesztünk, vagy mint egy hosszú közös vicc, amelyet senki más nem érthet.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor csatázz kevesebbet otthon. És látogasd meg legközelebb is az oldalt egy kis olvasnivalóért.

Fotó: Jonathan Borba, Pexels