„Az élet csupa sürgető vágy: cselekedni, érezni, látni, tudni. A nő lelke csendes virágzás egy elsöprő forgószél közepén.” (Charlotte Bronte) 
Ha máskor nem, évente egyszer megemlékezünk a körülöttünk élő nőkről. Nőnapkor végre belső indíttatásból, vagy külső késztetésre, szabadjára engedhetjük az irántuk érzett hálánkat. Ennek apropóján elgondolkodtam a nők szerepéről. Persze férfi szemmel nagy megfejtéseket nem tehetek, de szubjektíven szempontból megoszthatom, számomra mit jelent a női nem, illetve, hogyan látom a helyzetüket ma. 

Világra hozók. Az egyik legnagyobb közhely, ami eszembe jut, hogy a nők adták és adják az életet. Ők hordozzák 9 hónapig a szívük alatt a magzatot, majd fájdalmas vajúdás során hozzák a világra. Gondoskodásuk már azelőtt megkezdődik, hogy a kezükbe fognák a csecsemőt. Táplálják a szervezetükkel, stimulálják a hangulatukkal, beszélnek hozzájuk, már a pocakban törődnek velük. Hiába vettem részt a kezdetektől a gyermekvárási folyamatban, valós fogalmam nincs róla, milyen, amikor növekszik bennünk egy új élet. Ahogy arról sincs reális tapasztalásom, milyen a világra segíteni egy csöppséget. Ugyan apás szülésünk volt, és nagyszerű ebben részt venni, de jelen lenni nem ugyanaz, mint megszülni egy babát. Csak a nők tudják igazán mit jelent életet adni. Bármilyen klisésen hangzik is. És bármennyire igyekszünk mi pasik, hogy közel kerüljünk a tűzhöz és elmondhassuk magunkról, hogy részt vállaltunk a szülésben, valójában a kanyarban sem vagyunk. Ez a nők privilégiuma. Ahogy annak az eldöntése is, hogy élnek-e ezzel az alapjogukkal, és szeretnének-e gyermeket vagy sem. 

Gyötrő vágyak. A másik, ami némi szarkazmussal eszembe jut, hogy mennyi szenvedést kaptam tőlük. Gyermekként először is meg kell küzdenünk az anyai szigorral, aztán kamaszodva a hormonok által megbolondított szerelmi ügyekkel. A félszeg és kissé suta gyermekkori „szerelmeket”, ismerkedést a másik nemmel, felváltja az első igazi szerelem. Aztán jönnek a csalódások, szakítások, vágyódások, megannyi szenvedős élmény és emlék. De valószínűleg ezen érzelmi felnövéstörténeten és hullámvasúton a fiúk és a lányok is keresztül mennek. Megszenvedtetjük egymást s közben érünk, fejlődünk, fontos leckéket kapunk a másik nemből, az érzelmekből, a szerelemből és a szeretetből. Ha igazán őszinte vagyok, akkor mindezek mellé számtalan szebbnél szebb gondolat is társul. Legyen szó akár az anyai gondoskodásról, szeretetről, akár a kezdeti párkapcsolatok adta megélésekről. A kellemes és örömteli emlékek sokkal erősebbek, mint a negatív benyomások. De mindkettőre szükség volt és van a felnőttséghez. Felnőtté válásunk során számtalan különleges, érzelmes és izgalmas ajándékot kapunk a nőktől. 

A dicstelen múlt. Történelmi távlatokban nézve a nő mindig hátrányos helyzetben volt. Ő volt az otthon, a családi harmónia felelőse. A gondos és rendezett háziasszony, a gyermekek nevelője. Megjegyzem, egy kiegyensúlyozott családi hátteret és háztartást megteremteni és vezetni, nem kevesebb energiába telik, mind karriert építeni. A férfiak izzadságával átitatott világban, mégis másodhegedűs szerep volt a nőké, és bizonyos tekintetben ma is az. Pedig számtalanszor bizonyították már rátermettségüket. Gondoljunk, például az ápoló Florence Nightingale-re, aki elszántan küzdött a katonai kórházak higiéniájának fokozásáért, mert látta, hogy a háborús sérülések mellett a fertőzések milyen nagy mértékben tizedelik a sebesült katonákat. Belegondolni is rémisztő, mennyire háttérbe szorultak a nők. Hazánkban például, a XIX. század végéig nem tanulhattak egyetemeken. És a teljes körű választójogot is csak a XX. század közepén ratifikálták számukra. Egy férfiak által formált és férfiak számára kialakított világban nehéz a szokásjogot levetkőzni. Szerencsére ma már egyre több vezető pozícióban kamatoztathatják képességeiket és érzékenységüket a hölgyek. Sajnos a díjazásuk még gyakran elmarad hasonló kaliberű férfi kollégáikétól. És szomorú, hogy olykor a statisztika feljavítása végett tölthetnek be bizonyos tisztséget, holott minden kvalitásuk megvan hozzá. 

Az álszent jelen. Lányos apuka lévén az elmúlt években közelről tanulmányozhattam a Disney hercegnők pálfordulását. Az elveszett, gyenge hercegnőcskék kora lejárt, akik várták az erős karú, éles kardú, védelmező herceg belovagolásását. Ezek a mai leányzók önerőből szereznek érvényt az akaratuknak. Nincs szükség férfias támogatásra, van bennük spiritusz, agyafúrtság, elszántság és bátorság. Talán kicsit át is estünk a herceg fehér lovának a túloldalára és a mesék már nem is mesék erős női karakter nélkül. És ezt a mentalitást sok film is átvette. De mi sem mutatja jobban világunk képmutatását, hogy eme ábrázolás mellett is nagyon ritka az igazán jó női szerep. Az 50-60 éves pasik még vígan szerelembe esnek a vásznon a több évtizeddel fiatalabb színésznőkbe, míg egy ugyanilyen korú színésznők már gyakran parkolópályára kerülnek. A szórakoztató ipar igyekszik meghallani a modern idők szavát, de a korosodással még van kihívása. Az erős, öntudatos nők legyenek egyben fiatalok is. Mintha nőként nem lenne szabad megöregedni. Pedig ez nem választás kérdése. És a kor ugyanolyan jól állhat egy nőnek, mint egy férfinak. 

És a jövő? Férfiként nincs jogosultságom érdemleges véleményt formálni arról, hogy jobb-e ma nőnek lenni, mint évtizedekkel vagy századokkal korábban. Azt látom, hogy más. Ahogy férfiként, férjként vagy apaként is más ma, mint régen volt. És ha csak ebből indulok ki, a női szerepkörök is nagyon megváltoztak. Több teher, több lehetőség, fokozottabb elvárás úgy otthon, mint a munkában, s mindezért kevesebb elismerés, mint a pasiknak. Az ő tisztük eldönteni, hogy érzik magukat a bőrükben. De mi férfiak tehetünk valamit értük. Méltányolhatjuk és megbecsülhetjük őket. Ha a világ el is van maradva, mi járhatunk előtte és kifejezhetjük nagyra becsülésünket. Szép dolog nőnap alkalmával köszönteni a kedvesünket egy csokor virággal, de mi a helyzet a hétköznapokkal? Vagy ezzel le van tudva az egész a részünkről? Évi egyszeri meglepetés nem pótolja azt, hogy rendszeresen köszönetet mondunk a finom vacsoráért. Nem helyettesítheti a gyakori elismerésünket a munkájáért, a figyelméért, a segítségéért az érzékenységéért. Mit sem ér egy napnyi tisztelet, a többi 364 nap figyelmetlenségért. Mindannyiunk életében vannak fontos nők, akik megérdemlik a megbecsülést. Nem csak ma. Vámos Miklós inspiráló sorai segítsenek nekünk az év minden napján: „A világ összes nőjébe kapaszkodunk, amikor az anyukánkhoz bújunk, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedünk, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüljük meg. Sose feledjük, hogy ők szülnek minket, és amilyen a sors, általában ők is temetnek el végül. Igazságos ez? Aligha. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket, s odafigyelünk rájuk, nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre.” 
Talán nincs is jobb alkalom, mint a mai nap, hogy belekezdjek egy új, témába vágó könyvbe, amely a nők helyzetével és mellőzésével foglalkozik. 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor olvass el még párat az oldalon. Talán azok is tetszeni fognak. 

Fotók: svetlanasokolova, pressfoto, freepik