„Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk.” (Mérő László)
Ha szeptember, akkor itt az iskolakezdés. Nem kis bátorságot igényel az újdonsült nebulóktól az ezzel a helyzettel való megbarátkozás. Egy nagy és fontos lépés ez az önálló élethez vezető úton. Itt érik őket az első olyan pozitív és negatív élmények, amelyek mélyebb nyomot hagyhatnak, mert már számolniuk kell a tetteik következményeivel. De ez csak a kezdet. Sok mindenhez kell még bátorság. Például az alábbiakhoz.

A jelentkezéshez. Egyszerű mozdulat, feltesszük a kezünket és azt mondjuk vele: „engem válassz”. Mégsem könnyű megtenni. Mert nem a mozdulatban van a nehézség, hanem a vállalásban. Önként bevállalunk valamit, amiről azt feltételezzük, hogy meg tudjuk oldani. Akkor is, ha biztosak vagyunk a szakértelmünkben és akkor is, ha vannak kétségeink, de alkalmasnak véljük magunkat a feladatra. Lehetünk jók, de kudarcot is vallhatunk. Szép dolog az önkéntesség, de egy bukás még erősebben megnyirbálja az önérzetünket.

Az elinduláshoz. Elsőnek lenni valamiben, vagy egyszerűen csak belevágni valamibe, óriási kihívás. Gondoljunk arra a réges-régi ősünkre, aki nézte a tyúkot és azt mondta magában: „ami ebből az állatból legközelebb kijön, azt megeszem”. Van kockázat abban, amikor elhagyjuk az ismert utat és egy másik ösvényt keresünk. A kitaposott út széles, jól járható, a keskeny csapáson pedig talán nekünk kell egy bozótvágóval keresztül verekednünk magunkat. A biztost leváltja a bizonytalan. Van bennünk félsz, de a bátorság és a hit, a változtatni akarás felülírja ezt.

Az életre szóló tanuláshoz. A tanulás és taníthatóság kényes terület. Beismerni, hogy nem tudunk mindent. Vagy felismerni, hogy milyen keveset tudunk, nagy merészséget igényel. Gyakran ma is úgy véljük, hogy kérdezni ciki. Az kérdez, aki tudatlan, buta, értetlen. Pedig az kérdez, aki jobb, több akar lenni. Beülni az iskolapadba felnőtt fejjel, esetleg egy nálunk jóval fiatalabb okítását hallgatni, érvágás az egónak. A tudás nem kor függő, így a tanulás kortalan. Az iskolás évek elmúltával, bátor elhatározással, erőt kell venni magunkon, hogy nem állunk le az ismereteink bővítésével.

A véleményünk vállalásához. Jó a sorban állni, beleolvadni a többiek közé. Vagyunk ott elegen, majd csak lesz valaki, aki elmondja helyettünk, ami kell. Mi pedig megőrizzük a névtelenségünket, arctalanságunkat. Ám van, amikor ki kell tűnni a tömegből. Van úgy, hogy a népszerűség másodlagos. Mert van valami, amiért ki kell állni. A népszerűség csupán mulandó, divatos dolog. De egyes értékek tartósak, örökérvényűek. A véleményünk elmondása rizikós, mert visszahathat ránk és a szeretteinkre. Merész az, ki tudja, mikor kell kinyitnia a száját. És bölcsen merész az, aki tudja, mikor kell csöndben maradnia.

Önmagunk felvállalásához. Milyenek vagyunk? Beáldozzuk-e valós személyiségünket, hogy megfeleljünk a környezetünknek? Leélhetünk egy életet is úgy, hogy soha nem vagyunk önazonosak. De a siker, a pénz, a hatalom, a mások általi elfogadásunk letiltja önmagunk vállalását. A képmutatás sokat ér, de sokba is kerül. Mindig egy kicsit hamisak leszünk. Mindig egy kicsit mellébeszélünk. Minden ember egyedi, a maga módján, a maga egyéniségével és karakterével teszi a világot változatosabbá és gazdagabbá. Amikor megfosztjuk eredetiségünktől a közegünket, nem csak mi, de ők is veszítenek.

Az érzelmeink kimutatásához. Ezzel igazán hadilábon állunk. Félünk, ha kimutatjuk mit érzünk, akkor sebezhetők leszünk, és ezt emberek ki fogják használni. Igen, így lesz. Ám milyen életet élünk, ha a sérülésektől tartva begubózunk? Ha attól félünk, hogy elesünk, akkor sosem tanulunk meg járni, biciklizni vagy síelni. Ahogy a negatív érzelmekre szükségünk van, úgy arra is, hogy időnként megsebezzenek. Ez az érési folyamatunk része. A tanulság nem az, hogy senkinek se adjunk magunkból, hanem, hogy válogassunk megfontoltabban, kinek, mit és mennyit. A minőségi kapcsolatokban jócskán szerepet játszanak az érzelmek is.

A bocsánat kéréshez. Ez se könnyű. Sokaknak egyáltalán nem megy. Nem áll rá a szájuk. A bocsánat kérés és a megbocsátás kéz a kézben kéne, hogy járjanak, mint a szenvedélyes szerelmesek az utcán. Sajnos hiányzik ennek a kultúrája a kommunikációnkból. Nem szeretünk hibázni, és legfőképp nem szeretünk ennek hangot adni. És mivel kényelmetlen, ezért inkább elodázzuk, remélve, hogy majd elmúlik. Nézzünk körül, milyen sok kapcsolatot nyomorít meg valami ősrégi vita, nézetletérés, amely sosem lett megbeszélve, és nem múlt el magától. Van, amikor a felek arra sem elékeznek mi váltotta ki a haragot, de a mai napig érlelik dühük gyümölcsét. Legyünk mi a legérettebbek, és kezeljük a kínos helyzetet, helyzeteket őszinte bocsánatkéréssel.

Mennyi bátorság kell az élethez? Mindig csak annyi, amennyivel a soron következő akadály át tudjuk ugrani. Nem vértezhetjük fel magunkat egy életre előre hatalmas adag bátorsággal. Hol nagyobb, hol kisebb dózist használunk belőle, de a mérce mindig megugorható. És oly sok minden mellett ez is fejben dől el. Amint azt Mary Roach mondta: „A bátorság néha nem több, mint hajlandóság arra, hogy másképp gondolkodj, mint a többiek. Az alkalmazkodás kultúrájában ez bátrabb dolog, mint amilyennek hangzik.”

Örülök, hogy vetted a bátorságot, hogy elolvasd ezt a cikket. Ha tetszett, kérlek, oszd meg másokkal is.

Fotó: Alexander Dummer, Pexels