„Ha soha többet nem is beszélsz azzal az emberrel, aki megbántott, ha nem is látod többet, ha meg is halt, számodra akkor is tovább él, és mélyen hatással lesz az életedre.” (Desmond és Mpho Tutu)
Ahogy nincsen rózsa tövis nélkül, úgy nem léteznek emberi kapcsolatok sem tüskék nélkül. Csak míg a rózsa védekezésképen viseli a szúrós töviseit, akár a sündisznó a tüskéit, mi a felszín alatt növesztjük ezeket, ráadásul nem szolgálják a védelmünket sem. Ellenkezőleg. Kiszolgáltatottá, védtelenné és magányossá tesznek. Érdemes tehát a lehető leggyorsabban elejét vennünk a konfliktusok kezelésének. És így, aránylag kevés sérüléssel úszhatjuk meg a történteket.

Emberek vagyunk, ezért hibázunk. Mi is, mások is, ezáltal sértünk vagy sérülünk. Ez kikerülhetetlen. Ráadásul a legtöbb esetben a bántás nem szándékos. Kevesen kelnek fel reggelente úgy, hogy ma majd jól megtaposok valakit. Nem a súrlódás jelenti a nehézséget, hanem az arra adott válaszunk. Minden akciót reakció követ. Akár a munkahelyi napi konfliktusok, akár a mélyebben gyökerező családi perpatvarokról van szó, minden esetben az dönt, mit lépünk egy bántó helyzet esetén. Ha megtanuljuk kezelni ezeket a nehéz szituációkat, kontrollálni tudjuk a cselekedetünket, sokkal kevésbé romboljunk magunkat és a kapcsolatainkat. Fontos, hogy nem szabad hagyni elmérgesedni a viszonyt. Ragadjuk meg már abban a pillanatban, amikor úgy érezzük megbántottak minket, és rendezzük a vitás kérdést azon melegében. Ahogy Szabó Magda javasolja; „Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.”

Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz a helyzet. Idővel kellemetlenebb lesz szóba hozni. A másik talán már nem is emlékszik rá, mit tett vagy mondott. Ott helyben mielőbb vegyük az elejét az elmérgesedésnek. Kezeljük a sebet, ne legyen a felületi karcolásból csontig hatoló vágás. Minden egyéb ugyanis erre rakódik rá. Jusson eszünkbe Sylvie Matton véleménye; „Az idő eltörli a dicsőséget, de az emlékeket és a sértéseket sohasem.” A várakozás ebben az esetben csak elodázása a megoldásnak. A seb fertőzésnek indul.

Minél tovább várunk, annál jobban haragszunk az illetőre. Amikor valaki megbánt minket, akkor mi ezt szépen beletesszük egy dunsztos üvegbe és feltesszük a „minket sanyargatók” polcára. Ez általában egy igen tetemes méretű polc rendszer, amelyet igyekszünk jól karbantartani, és a rajta elhelyezett gyűjteményünket rendszeresen megszemlélni. Emlékeztetjük magunkat ki, mit, mikor vétett ellenünk. Ha időközben újabb sebet ejt rajtunk az egyén, akinek már van üvegcséje nálunk, akkor az újabb szerzeményt is mellé tesszük. Hisz lényeges mindent számon tartanunk; „én tudtam, hogy Tercsi, Fercsi, Kata, Klára (valahány név a naptárba vagy legyen az bárki) egy szemét, mert a múltkor is beszólt a többiek előtt, és most is megszívatott. Biztos a jövő héten is kitalál majd valamit”.  Ezzel sikerült tartósítanunk a rosszindulatunkat. És táplálnunk is. Mert ez a kis állandó kiállítás folyamatosan mérgezi az elménket, sulykolja a másokról alkotott negatív véleményünket és a háttérben gyilkolja a kapcsolatokat. Az idő itt és most nem gyógyulást hoz, hanem elfertőződést.

Minél tovább várunk, annál jobban sérül a kapcsolat. Akár helyre hozhatatlanná is válhat, ha a sebek annyira méllyé és gennyessé válnak. Milyen sokan hordozzák évtizedekig magukban megoldatlanul a másokkal való problémáikat. Megromlik egy kötelék a meg nem beszélt vitás ügyek miatt. Lehet egy teljesen piszlicsáré dolog, vagy eget rengető ügylet, de a tény ugyanaz, nem állnak szóba egymással. Az is előfordul, hogy már senki sem emlékszik arra, két ember miért nem beszél egymással évek óta. Mindegy ki kezdte és mikor, a tüske mindig azt szúrja jobban, aki megsértődött. Ő hordozza magában és gondozza a harag mérgező tőrét. És ő is mérgeződik tőle jobban. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik a mai napig emlegetik az ezeréves sérelmeiket vagy olyan családokat, ahol egyes családtagok jó ideje nem kommunikálnak és találkoznak. Ne hagyjuk idáig fajulni az indulatokat.

Bocsánatkérés és megbocsátás. Ha ezt a két dolgot megtanuljuk a legtöbb kapcsolatunkban felmerülő problémát orvosolhatjuk. Tudnunk kell odamenni a másikhoz és elnézést kérni, amikor hibáztunk. Attól függetlenül, hogy az illető fogadja-e a bocsánat kérésünket vagy sem, tegyük meg. Csak magunkra lehetünk tevőleges befolyással, a másik viselkedéséért nem vállalhatunk felelősséget. Ugyan ez igaz arra is, ha azt érezzük megbántott valaki. Ne várjuk, hogy ő jöjjön hozzánk elnézést kérni. Menjünk oda mi és mondjuk meg neki; „Talán nem vetted észre mennyire bántó volt, amit tettél. Csak azt akarom mondani, hogy nem haragszom érte. Kérlek legközelebb figyelj oda jobban.” Ebben az esetben sincs hatalmunk afelett, mit reagál, de mi megtettük, amit megkövetelt a helyzet. És persze, ha valaki elénk áll és mea culpázik, akkor azt őszintén fogadjuk el. A büszkeségünk ne legyen olyan nagy, hogy ne fogadjuk be ezt az emberi gesztust. Bocsássunk meg neki, mindkettőnk lelkének megkönnyebbülés lesz.

Zárjuk le, amit le kell. A megbeszélt nézeteltérések legyenek a múlté. Engedjük el őket és később ne vegyük elő újra. Övön aluli felhánytorgatni a már lezárt ügyeket. Ha ismételten terítékre kerül valami, amin elvileg már túl vagyunk, akkor az csak azt jelenti, mégsem bocsátottunk meg, még mindig sérelemként kezeljük, és fájdalommal gondolunk rá. Az elengedés is része a tüskék kihúzásának, ezt nekünk kell lemeccselnünk belül magunkban. Túl lépni a múlt tortúráin nem csak a kapcsolat megtartása céljából érdekünk, hanem a saját lelki békénk végett is.

Ha így viseltetünk, akkor egy magasabb kapcsolati és érzelmi szintre jutunk. Nem lesz belső mardosó hatása a függőben hagyott emberi mulasztásoknak. Nyugodtak leszünk, mert megtettük a helyes dolgot egy viszonyért. Már nem rajtunk múlik hogyan tovább. Sok energiát megtakarítunk, amit az önmarcangolás helyett, valóban építő és előre vivő tevékenységekre, gondolatokra használhatunk. Louise L. Hay szavaival élve; „A múltnak egyszer és mindenkorra vége. Most már nem változtathatunk rajta. Balgaság azért büntetnünk magunkat a jelenben, mert valaki annak idején megbántott.”

Ha számodra is többet ér a nyugalom, mint a harag, és tetszett ez a poszt, akkor add tovább másoknak is.