„Az élet nem mindig a tudásról szól. Én nagy becsben tartom a nem tudást. A nem tudás olyan emberi dolog. Így van ez rendjén, hogy nem tudunk mindent.” (Iain Reid)
Evidens, hogy sokkal nagyobb halmaz az, amit nem tudunk, mint amit tudunk. Mondjunk nincs is szükségünk mindenre, csak annyira, amivel sikeresek lehetünk az élet különböző területein. Ám sokszor csak azt hisszük, hogy tudunk valamit és ez a hit határozza meg a viselkedésünket, nem a valós ismereteink. Így születik meg a sztereotípia, a kritizálás, a mások feletti ítélkezés. A tudás hatalom, a nem tudás a feltételezések melegágya.

Az élet dramaturgiája. A jó filmek és könyvek folyamatosan adagolják az információkat, így formálják a nézőpontunkat. Belecsapnak a történet közebébe és akció közben tudunk meg ezt-azt a szereplőkről. Olyasmit is, amitől megváltozik a szimpátiánk iránya. Az addig ellenszenves bűnözőt megkedveljük és drukkolni kezdünk neki, a bűnüldöző pedig kiesik a kegyeinkből. Előfordul, hogy ez a fordulat többször is beköszönt az alkotás nézése vagy olvasása közben. Ez mind azon múlik, hogy mit tudunk és mit nem. Az alkotói szellem a dramaturgiát használja fel arra, hogy mit oszt meg velünk és ezt mikorra időzíti. A valóság messze nem ilyen teátrális. Ott nem hullik az ölünkbe a megfelelő információ a kellő időpontban. Nekünk kell utána mennünk a fontos részleteknek.

Kidobott idő. Hatalmas mennyiségű felesleges infó van a fejünkben. Egy része igazi szemét, a pletykák, hírek, szükségtelen adatok végeláthatatlan kupaca. Öröm, hogy nem foglalják el a helyet egyéb értékes anyagok elől agyunk merevlemezén. Lefoglalják viszont az időnket, mert amíg marhaságokat olvasunk, hallgatunk, addig nem jutnak el hozzánk valóban lényeges információk. Nézzünk magunkba! Mennyi időt töltünk el színes, celebekről vagy badarságokról szóló hírek, cikkek, videók böngészésével (íme egy gyöngyszeme ennek a kategóriának) ahelyett, hogy jobban megismernénk a körülöttünk élőket?

Személyes felelősségből felmentve. Amikor egy kollégánk kifut a határidőből és nem készül el a munkájával, akkor arról megvan a véleményünk. Felkészületlennek, felelőtlennek tituláljuk és megvetjük. De ha mi kerülünk ugyanebbe a helyzetbe, arra számtalan jogos, felmentő érvünk van. A gyerek beteg lett, besegítettünk egy kollégánknak egy komplikált feladat elvégzésében, lerobbant a laptopunk és elvesztek az előkészített anyagaink. Magunkkal sokkal elnézőbbek vagyunk. Ha mi hibázunk, az bocsánatos tévedés, ha mások az katasztrofális vétek. És gyakran magunkról is többet képzelünk. Tudás ide vagy oda, más emberek ellenében, tájékozottabbnak, műveltebbnek, intelligensebbnek tartjuk magunkat. Nem csoda, ha magunkat könnyebben feloldozzuk.

A hiányzó láncszemek. Amikor valakivel problémánk adódik, akkor abból indulunk ki, amit tudunk. Legalábbis ezt hisszük, de az igazság az, hogy a tudásunkat jelentősen áthatja a feltételezés. Térjünk vissza a már említett kollégához, aki nem volt képes tartani a határidőt. Mi a reakciónk rá? Ilyesmik jutnak eszünkbe: talán nem kellett volna, annyit cseverészni a többi munkatárssal, vagy tegnap is 20 perccel korábban hazamenni, és akkor elkészült volna. Az első reakciókban nyoma sincs az együttérzésnek, csak az ítélkezésnek. Érthető, mivel nincs mivel együttérezni. A negatív tényből indulunk ki, hogy valami nem történt meg. De mi történik, ha a felvetéseket további információkkal egészítjük ki? Azért beszélgetett olyan sokat az egyik dolgozóval, mert tőle nem kapta meg az adatokat, és próbálta megszerezni. Korábban pedig azért ment el, mert az anyukáját be kellett vinni a kórházba. Árnyalja mindez a képet? Ezek ismeretében változik valamit a megítélésünk? Talán keveset tudtunk és a hiányos ismeretek birtokában foglaltunk állást, véleményeztünk, ítélkeztünk? Tettük ezt elhamarkodottan, korán.

Könnyed ítélet. A kritika gyökere nem ritkán az, amit a valóság mögé képzelünk. Megmagyarázunk egy helytelen viselkedést, mögöttes tartalmat sejtünk egy elejtett, sértő mondat hátterében, tovább gondolunk egy kényes szituációt. Kiszínezzük, hátteret adunk a történeteknek, személyeknek, de ez jobbára hipotetikus és nem tényeken alapszik. Ezért könnyű ítélkezni mások felett. A hiányzó darabokat kedvünk szerint rakosgatjuk hozzá a képhez. Kissé eklektikus lesz a végeredmény, de azt fogja tükrözni, amit mi igaznak vélünk. Lehet, hogy a képnek egészen máshogy kellene kinéznie, de ez nem számít. Abból gazdálkodunk, amink van, és ügyesen kirakjuk a puzzle-t. Hogy ez részrehajló, a másikat degradálja, minket felment, apró részletkérdés csupán.

Két fontos felismerés segíthet minket abban, hogy ne legyünk elfogultak és túl korán ítélkezők. Az egyik, ha felismerjük, hogy valamit nem tudunk. Elismerjük a hiányosságunkat, így van esélyünk van azt bepótolni. A másik, ha rájövünk, hogy abból a hatalmas halomból, amit nem tudunk, abból mi az, amit egyáltalán tudnunk kell. A már említett kolléga kapcsán nem biztos, hogy élete minden aspektusát ismernünk kell, de ha átlátjuk az aktuális nehezítő körülményeit, akkor változik a véleményünk róla. És akár segítő kezet is nyújthatunk neki. Nekünk pedig a fentiek alkalmazásában nyújtson segítő kezet Bérczes László gondolata: „Én a nem tudást a tudás fölé helyezem és a nem tudás kérdéseivel és kétségeivel viszonyulok szinte mindenhez. Nem szeretnék kapásból mindenről azonnal határozott és radikális véleményt alkotni, mert nekem nincs olyan. És szerintem az emberek többségének sincsen - és ha már nincs, akkor ne kiabáljunk.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor csatlakozz azokhoz, akik nem ítélkeznek elhamarkodva.

Fotó: wayhomestudio, freepik