„Az iskola egész jutalmazási rendszere gyakran az általában jól teljesítő, intelligens tanulónak kedvez és olykor negligálja a kreatív, az egy tárgyból kiemelkedő tanuló produktumát.” (Ujvári István) 
Nyakunkon az év végi iskolai hajrá. Bőszen folyik a küzdelem a diákok között az utolsó dolgozatok, témazárók minél jobb eredményeiért, amely befolyásolhatja a tanévük zárását. Gyakran látjuk, hogy már a korai években mekkora stresszt okoz a jó jegyekért folyó harc. Ahogy a kitűnő bizonyítvány megszerzése is lehet presztízskérdés a gyereknek, a szüleiknek vagy épp a tanintézménynek. 

A kiválóság jutalma. Sok iskolában jutalmazzák a kitűnő tanulókat. Alapjában ez nagyon helyes, de mégis felvet egy kérdést. Mert a kitűnő az a tökéletes. A jutalom kritériuma tehát a tökéletesség. Nem lehet hibázni, különben ugrik az elismerés. Nem tudom, ki, hogy van vele, de én sokkal többet tanultam életem során a hibáimból, mint amikor minden jól sikerült. A legnagyobb tanítómester a hiba, a hibázás, amikor valami nem kerek és újra vagy tovább kell gondolnunk, újabb megoldást kell keresnünk. Hatalmas baklövés a gyerekeket már fiatal korukban a tökéletesség, a tévedhetetlenség felé orientálni. Nem csodálkozhatunk, hogy a felnőttek közül olyan sokan szenvednek teljesítménykényszerben, munkamániások és megállíthatatlanul hajtanak a kiégés felé. Nincs ebben semmi megdöbbentő, ha ideje korán elplántáljuk beléjük, hogy annak van értéke, ha soha nem tévednek és mindig a maximumot hozzák ki magukból. 

Minél jobb, annál jobb. Az is elgondolkodtató, hogy milyen sokan vannak köztünk, akik kiválóan teljesítettek az iskolában, ugyanakkor ez életben nem állják meg vagy nem találják meg a helyüket. És ellenkezőleg. Sok ember mondhat magáénak nagy eredményeket, akiknek a tanulmányi eredményei, finoman szólva is gyengék voltak. Az elmúlt időszakban olvastam Malcolm Gladwell írásában olyan diszlexiásokról, akik végül a korlátoltságuk végett kerestek új utakat maguk számára és vált belőlük végül sikeres jogász, befolyásos bankár vagy filmproducer. Arról is ír, hogy a makulátlan bizonyítvány lehetővé teszi a magasabban kvalifikált oktatási intézményben való továbbtanulást. De példákat hoz arra, amikor ez nem jól sül el. Olykor a magas követelményrendszer, az elvárások, a diákok által működtetett közösségek nincsenek jó hatással minden növendékre. Nem lehet mindenki a legjobb egy évfolyamon. Még a minimális különbségek is sorrend kialakulásához vezetnek. És hiába kerül oda valaki kiemelkedő eredményekkel, idővel lemarad, elveszíti a lelkesedését, a motivációját, esetleg az érdeklődését. Nem lesz belőle az, aki lehetne, csak azért, mert az eszement teljesítmények világában ő egy kicsit hátramarad. Kiváló szakember válna belőle, csak talán nem azon a rangos egyetemen, hanem egy másikon, ahol érezhette volna a produktivitása erejét, értékét. 

Saját szinten. Van, aki már azzal is hatalmas erőfeszítésről tesz tanúbizonyságot, ha közepes érdemjegyeket szerez. Önmagához képest ez óriási érdem. Ám, ha nem önmagához viszonyítjuk, hanem egy felállított szabvány mércéhez, akkor rendkívül elkeseredhet. Ő soha nem lehetünk annyira jók, mint a kitűnő tanulók. De vajon kell-e egyáltalán olyan jónak lennie? Jó-e, ha arra hajt, hogy minden tantárgyban az élvonalban végezzen? Nem jobb, ha egy valamihez ért, de ahhoz nagyon? A specializáció nagy fegyvertény. Van, aki jól énekel, van, aki szépen rajzol, van, aki a számokhoz ért és van, aki fantasztikus táncos. Fejleszteni azt a területet, amihez az illetőnek érzéke van sokkal nagyon élvezet és siker hosszútávon. Ez alapozhatja meg a majdani profizmust, a szakértelmet és a tudása elismerését. Milliószor több sikerélménnyel gazdagítja, ha az erősségeire koncentrál. 

Az intézmény és a pedagógus elévülhetetlen érdeme. Lehet az iskolák között értékmérő, hol, mennyi kitűnő diák van, végez. Vagy nézhetjük onnan az adott iskola eredményességét, hány végzősét vették fel nívósabb oktatási intézményekbe. Ám ez a kimutatás a valódi értékek hordozásáról nem sokat árul el. Jól mutat a statisztikákban, de ha tényleg kíváncsiak vagyunk egy-egy oktatási intézmény minőségére, az ott dolgozó pedagógusok valós hatásfokára, akkor az utánkövetés eszközéhez kell folyamodnunk. Megnézni a valamikori diákjaikat évekkel, évtizedekkel később, hogy mire jutottak, mit értek el, mi lett belőlük, milyen emberré váltak? Jó alapokra lehet ugyanis erős várat építeni. Ha viszik magukkal a tárgyi tudás mellett a fejlődés és tanulás szeretetét, a megfelelő emberi, erkölcsi kiállást, azzal sokkal inkább tetten érhetjük az intézmények reális teljesítményét. Megszerettetni a gyermekekkel a tanulást, segíteni nekik megtalálni az értékeiket, többet jelent az osztályzásnál. A kitűnő bizonyítványok száma nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott iskola színvonalas és értékes. Ezt majd az idő dönti el, amikor a felnőtté vált diákság tetteivel hírét viszi az iskolának, a tanárainak, a tanultaknak. 

Önmagáért, önmagának tanulni. Korábbi bejegyzésemben már hangot adtam annak a vélekedésnek, milyen visszás, amikor a gyerekeket a jó jegyekért megjutalmazzuk. Én nem támogatom itthon, hogy az 5-ös dolgozatért cserébe járjon egy fagyit. Járjon azért, mert láthatóan napról napra a fáradozik a tanulnivalókkal, igyekszik és magához képes ügyesen helyt áll, de ne a példás végeredményért. Mert ezzel tévútra visszük. Elültetjük a fejében, hogy csak a számok számítanak és nem a tudás. Mindenhol azt nézi majd, miért, mit kell teljesíteni és behúzza a kötelezőt. Inkább találja meg azokat a területeket, amelyek lekötik a figyelmét, amivel akkor is foglalkozna, ha nem osztályoznák. Szeressen tanulni, új dolgokat kipróbálni, fejlődni, nőni. Ezek fontosabbak bármilyen érdemjegy megszerzésénél, és felmutatásánál. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a gyermek a szülei elvárásainak igyekszik megfelelni. Vissza lehet élni ezzel is. Egyes családokban a lurkó azért tanul, hogy amit a szülők nem érhettek el, az most általa valóra váljon. Esetleg, amit elképzeltek számára, az megvalósuljon. Ez is mások által támasztott követelmény, amely legrosszabb forgatókönyve, ha a szülő a szeretetét is a gyermek teljesítőképességétől teszi függővé. Irányít mutathatunk, terelgethetünk, de nincs jogunk előre meghatározott utat megszabni a gyermeknek. Neki kell megtalálnia a saját útját. 

Mindezzel nem akarok senkit eltántorítani a kitűnőségtől. Azt sem állítom, hogy rossz, ha valaki a kiemelkedő tanulmányi eredményein munkálkodik. Sőt, az elért teljesítményt elismerése is fontos. Csak figyeljünk oda a gyermek igényire, képességeire és ne hagyjuk, hogy a szabványosított megoldások kedvét szegjék, ha nem illeszkedik bele tökéletesen. Ettől még nagyszerű kisember, aki tehetséges lehet bizonyos területen, területeken. És ha megkapja a kellő támogatást, gondoskodást, akkor kiteljesedhet úgy is, ha maximálisan nem jár az élen a tanulásban. Herczeg Ferenc frappáns gondolata adjon további útmutatást a témában: „A rossz tanuló tudja, hogy ő szamár, és ha kilép az életbe, mindenkitől szívesen tanul. Az emberek pedig szeretik azokat, akik tanulni akarnak tőlük. Az első eminens azonban azt hiszi, ő mindenkinél okosabb; az emberek pedig tudvalevően utálják azokat, akik okosabbak akarnak lenni náluk.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor legyél kiváló ember. Ez jóval több, mint mindenből megszerezni a legjobb jegyeket. 

Fotó: pressfoto, freepik 

A hátrányos helyzetükből előnyt kovácsolókról, valamint a magasan kvalifikált iskolákból kikerülő kiemelkedő tanulókról szóló történetek részletekbe menően megtalálhatóak Malcolm Gladwell Dávid és Góliát című könyvében.

És ha szívesen olvasnál egy tematikus válogatást az oldal cikkeiből nyomtatott formában, akkor itt megrendelheted a Blogozd ki! című könyvem.