„Ha az igazat mondod, nem kell emlékezned semmire.” (Mark Twain)

A napokban esett meg velem a következő sztori. Felhívott egy ifjú hölgy egy nívós befektető cégtől, hogy egy kollégájuk jegyzetében szerepel a nevem, mint akit mostanában esedékes felhívni. Mivel a kolléga átment egy másik divízióhoz a vállalatuknál, így most az ő és a vezetője feladata velem felvenni a kapcsolatot. Mondtam, ismerem a kollégát, egy nagyszerű ember, többször is beszélgettünk és egyfajta távoli, baráti viszonyt ápolunk egymással, de emlékeim szerint nem volt megbeszélve konkrétum szakmai témájú konzultáció végett. Ettől függetlenül, a hivatkozás alapja pozitív volt, így leültünk egy kedélyes személyes beszélgetésre, amely végén abban maradtunk, megfontolom érdemes-e tovább lépnünk. Pár nappal később azonban elértem telefonon a fiatalembert, akivel korábban társalogtunk, és mikor gratuláltam volna neki az előléptetéséhez, akkor csak hallgatott mélyen. Elmondta, nincs már a cégnél, otthagyta őket, teljesen más irányba kezdett mozgolódni. Elég furán éreztem magam, ezért felhívtam a hölgyet, hogy tisztázzam a helyzetet. Mint kiderült, cégüknél ez a protokoll, ezt kell mondaniuk. Én viszont úgy vélem, ha egy cég elvárja, hogy rábízzam a pénzügyeimet, és „alap” dolgokban mellébeszél, akkor bármi másban is ferdíthet. Ezért nem mondhattam mást, minthogy részemről ez a viselkedés kizáró oka bármilyen további együttműködésnek.

"A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk." (Erich Fromm)

A feleségem vetette fel, hogy az udvarlás témája megérne egy posztot. Mert hajlamosak vagyunk mostohán kezelni, és megfeledkezni róla. Idővel legalábbis. Pedig eleinte ez milyen nagy szerepet tölt be a bimbózó kapcsolatunk létében. Teljesen természetes, hogy elhalmozzuk a szívünk csücskét ajándékokkal, szívességekkel és közös időtöltésekkel. Mindenki igyekszik a legjobb oldalát mutatni. Később alábbhagy ez a törekvés. Már megszereztük, amit akarunk, és kialakul egyfajta megszokás. Jön a „tegnap is itt volt, holnap is itt lesz” mentalitás. Aztán nézünk nagyot, amikor egy holnapon még sincs már ott többé. Fenntartható-e az udvarlás folyamata? Hogyan válik hasznára egy párkapcsolatnak, ha újra és újra felfrissül érzelmi téren?

„Amikor szeretjük egymást, szeretetre méltóvá leszünk egymás előtt. Amikor becsüljük egymást, kölcsönösen érdemessé válunk a megbecsülésre. Amikor tiszteljük egymást, felnövünk ehhez a tisztelethez.” (John Drexler)

A környezetünknek rendre azt mutatjuk, hogy mindig szépek, okosak, boldogok vagyunk együtt. Másokon is ezt látjuk, ezért ez a követendő példa, nem akarunk kimaradni. Belülről azonban irigyen szemléljük, hogy mások mennyire jól érzik magukat a társukkal. Ha a bőrükben lennénk, tudnánk, ők ugyanezt gondolják rólunk; „milyen gondtalan, szerető és boldog pár”. Nem dramatizálok, és nem akarom általánosságban leminősíteni a kapcsolatokat. Ám ha együtt vagyunk már egy ideje, valószínűleg találkoztunk krízisekkel. A kérdés csak az, megküzdöttünk-e velük, túljutottunk-e rajtuk, vagy még most is tapossuk ezt az időszakot?

„Minden nap teszünk egymás felé valami egyszerű, kedves gesztust. Egyszerre nincs ebben semmi lélegzetelállító, de az évek során valami felmérhetetlent hoz létre.” (Charlie Shedd)

Nemrég hallottam egy előadáson, hogy a kapcsolatokat ne vegyük természetesnek. Dolgozzunk rajtuk. Folyamatosan Ez nagyon igaz a párkapcsolatunkra is. Tegyük szívünkre a kezünket. Ismerős a szituáció, amikor egy párkapcsolat bimbózásakor a csillagokat is lehoznánk a másiknak az égről? És később? Amikor a ledobott cuccainkat nem vagyunk hajlandók elpakolni a családi békéért? Akkor hol vannak a csillagok? Fényévekre…

„A megbocsátás fantasztikus tulajdonsága az emberi agynak. Ez adja meg a béke, a kiegyezés lehetőségét az emberek között.” (Vizi E. Szilveszter)

Mindannyian hordozunk magunkkal terheket. Sérülések, bántódások, fájdalmak, amelyek az évek során valahol ránk ragadtak, és azóta sem tudjuk levakarni magunkról őket. Némelyek olyan régen estek meg, hogy nem is vagyunk tudatában, még mindig benne vannak valamelyik zsebünkben. Nem szeretném elbagatelizálni a témát, mert léteznek valóban súlyos törések, melyek befoltozásához szakember segítségére van szükség. De kicsit könnyíthetünk a helyzetünkön azzal, ha a hétköznapibb kellemetlenségeket azonnal kezelni tudjuk, és nem növeljük tovább a nyűgjeinket.

“Az összetűzés mindig a második szóval kezdődik.” (japán közmondás)

Talán csak a Monty Python nagyszerű és méltán híres „Vita szoba” jelentében van értéke a vitatkozásnak. Dale Carnegie szerint, bármely vitának csak egyetlen módon tudjuk hasznát venni, ha elkerüljük. Mégis napról napra kerülünk olyan helyzetbe, amikor bölcsebbek lennénk, ha befognánk a szánkat, mégsem tesszük. Pedig senkinek sem lehet mindig igaza.

„Megteszek mindent, amit csak tudok, a tőlem telhetőt nyújtom, és így akarok tenni egészen az utolsó pillanatig. Ha a végén kiderül, hogy igazam volt, akármit is hozzanak fel ellenem, nem számít. Ha az derül ki, hogy tévedtem, tíz angyal is megesküdhet rá, milyen jó voltam, az sem változtat a lényegen.” (Abraham Lincoln)

„Nem én voltam!” „Ő kezdte!” „Nem tehetek róla.” Ezeket a mondatokat már gyerekfejjel hamar elsajátítjuk, amikor feszegetjük a határokat. Tudjuk nem szabad, de csak azért is bepróbálkozunk. Aztán amikor összetörik, leomlik, eltűnik, kipukkad, elszakad, kiesik, akkor nézünk ártatlanul; „én hozzá sem értem.”

"Meg kell tanulnunk, nincs ismeretlen, csak átmenetileg feltérképezetlen" (James T. Kirk kapitány a Star Trek: Mindenen túl című filmben)

Félünk tőle, mint a tűztől. Vagy még annál is jobban, mert a tűz jellemét ismerjük, de ennek a fogalomnak a mibenlétét nem. Titokzatos és megfoghatatlan. Kiismerhetetlen és éppen ezért veszélyes. Mégis, a világ nem működik nélküle. Mindent meghatároz, mindenre rányomja a bélyegét, és mindent irányít. Teljes jogú hatalommal rendelkezik. Vajon jogosan tartunk tőle? Megalapozottan kerüljük nagy ívben?

„A példamutatás nem az egyik módja az emberek befolyásolásának, hanem az egyetlen.” (Albert Einstein)

Gyakran vezető alatt valamilyen irányítóra gondolunk, egy főnökre, edzőre, aki megmondja, mit, hogyan csináljunk. Olyan tevékenységként aposztrofáljuk, amely kevesek kiváltsága. Utat mutatni, irányítani valamit vagy valakit felelősség. Azonban John C. Maxwell vezetési tanácsadó, előadó és író szerint a vezetés nem jelent mást, mint hatással lenni másokra.

„A kapufa éle mindig igazságos, mert annak lövése pattan be, aki a hétköznapokon többet tett a győzelemért.” (Kemény Dénes)

Elkezdődtek a riói nyári olimpiai játékok, az egész világ sportlázban ég. Csodáljuk a végső határaikat feszegető olimpikonokat, az emberfeletti erőfeszítéseket és a kiemelkedő teljesítményeket. Kitartó munka éveken át, amelynek a végén századmásodpercek döntenek a csillogó érmek sorsáról. Mit tanulhatunk az atlétáktól és az ő elszánt hozzáállásukból? Hasznosíthatjuk-e hétköznapjainkban a tudásukat?